Blogolj!

Kozarek akasztotta az asszonyirtó hősszerelmest

magyar noir
2018.10.30.

Mire képes egy férfi azért, hogy szerelmet szerezzen magának? Erről éppen legutóbbi bejegyzésemben, a csőgyári görög diplomata történetének leírásakor ejtettem szót. Ám nála is sokkal vérengzőbb vadállat rejtőzött Gyömbér Pálban, akit a XIX. század magyar leghírhedtebb sorozatgyilkosai között tartanak számon.

Fotó: regvoltkepek.blogspot.com

„Gyömbér Pál él! Szegedről vesszük az értesítést, hogy Gyömbér Pál, a 8-szoros rablógyilkos még most is él. A dolognak az oka, hogy Kozarek hóhér, akinek Szegszárdon (sic!) akadt egy kis dolga f. hó 27-én egy háromszoros rablógyilkos felakasztása körül, nem érkezhetett meg a kellő időben Szegedre. Miután pedig az ítélet kihirdetése után az elítéltnek 24 óráig a siralomházban kell vezekelni, a közbeneső vasárnap miatt az akasztást el kellett halasztani. Az akasztás tehát kedden lesz. Gyömbér egyébként privát úton már értesült az ítélet tartalmáról”

- közölte olvasóival a Szentesi Lap 1890. március 30-án megjelent vasárnapi számában.

Gyömbér Pál törvénytelen gyerekként született 1859-ben Csanypusztán, Csongrádhoz közel. Öt éven át udvarolt egy Mindszenten élő leánynak, Pap Erzsébetnek, akinek ez nem is volt ellenére. Igen ám, de szerelmét nem tudta értékes ajándékokkal meglepni a szegény sorsú fiú, mivel a kétkezi munkából – amihez egyébként sem érzett nagy kedvet – nem tudott elég pénzt szerezni. Abban a korban is akadtak elegen, akik ilyenkor más vagyonából akarták pótolni a hiányt, és erre az útra lépett Gyömbér is.

Előbb

csak kisebb bűncselekmények követett el,

és azokat sem túl nagy szerencsével, ugyanis gyorsan megismerte a rabkenyér ízét. Közel három évet töltött a rácsok mögött, itt aztán, ahogy az már lenni szokott, komolyabb oktatásban volt része. A rabságból szabadulva 1888. február 19-én Gyömbér már a szállásért esdeklő ember szerepében próbálta ki gyilkolási tudományát.

Így jutott be előbb Csongrádon 1888 februárjában a Förgeteg családhoz. Ott aztán az őt tisztességgel befogadó öregeket akarta agyonverni éjszaka. A férfi belehalt sérüléseibe, felesége túlélte a támadást. Nem úgy, mint a szentesi Balázs Borbála, akihez tíz nappal később kopogtatott be Gyömbér, s akit, miután a vendégszerető asszony elaludt, egy baltával gyilkolt le, majd kirámolta a házat. Az innen rabolt ékszereket jegyajándékként menyasszonyának adta.

Bár a rendőrségnek fogalma sem volt, ki gyilkol Szentes és Csongrád környékén, Gyömbér egy ideig meghúzta magát, majd 1888. november 10-e éjjelén Kisteleken kért szállást a Tisóczky családnál. A kocsmárosként dolgozó férfin, miután szívesen látván Gyömbért, befogadták magukhoz,

baltával ütött halálos sebet,

majd ugyanígy végzett az asszonnyal is. Innen is vitt ajándékot szerelmének: szép ruhákkal örvendeztette meg jegyesét. Bár a szerelméért gyilkoló férfi története már eddig is eléggé sokkoló, a következő gyilkossága vélhetően párját ritkító a magyar bűntörténetben.

Gyömbér a kisteleki gyilkosság után bő két héttel (november 27-én) azért indul el hazulról, hogy házasságot kössön pap előtt örök hűséget fogadva mátkájának. De ha már úton volt, úgy gondolta, jó lenne még kiegészíteni a nászajándékot. Ezért a magyartési határban betért Vincze Rókusné tanyájára, akit kíméletlenül agyonvert egy mángorlófával. A lakásból 25 forintot, valamint az asszony fiának csizmáját és ünneplő ruháját rabolta el, és ebbe öltözve állt az oltár elé. Naná, hogy a papot meg a rabolt 25 forintból fizette ki.

Hihetnénk: a szerelem beteljesedett, a rendőrök sem akadtak nyomára, Gyömbérnek nem volt miért tovább gyilkolni. De az ifjú házas ekkor már nem tudott leállni – december 17-én megint egy kocsmárost, a szentesi Lévi Lénit támadta meg. Itt azonban nem járt sikerrel – a balta félrecsúszott, áldozata még meg is harapta támadóját. Majd előkerült a férj is, így az immár sorozatgyilkossá előlépett Gyömbérnek menekülnie kellett.

A kudarc nem szegte kedvét: 1889 tavaszán, egészen pontosan április 17-én ismét

fellángolt a „hősszerelmesben” a gyilkolási láz.

Egy idős asszonyt, Fazekas Istvánnét támadta meg, akit egy husánggal ütött le. Ám túl sok időt szentelt a ház kirablására, így még idejében nyomába eredhettek a családtagok és a szomszédok. Szegváron sikerült elfogni Gyömbért, még mielőtt egy kútba ugorva öngyilkosságot tudott volna elkövetni.

Még abban az évben 5 rendbeli rablógyilkossággal, 3 rendbeli gyilkossági kísérlettel, valamint lopással vádolták meg a gaztetteit szerelme előtt titkoló Gyömbért, aki egyébként – ahogy azt ma írnánk egy bírósági tudósításban – bűnösségre is kiterjedő beismerő vallomást tett. Védője a vádlott elmeháborodottságára hivatkozva akarta Gyömbér fejét kihúzni a hurokból, de nem járt sikerrel. Gyömbér Pált 1889 augusztusában a Szegedi Királyi Törvényszék minden vádpontban bűnösnek találta és halálra ítélte.

Fellebbezési tárgyalásáról így írt a Szentesi Lap 1889. október 18-i számában:

„A hatszoros rablógyilkos Gyömbér Pálnak f. hó 15-én reggel 9 órakor hirdették ki a kir. tábla által megerősített halálos Ítéletet. Az asszonyirtót szurony közt kísérték föl a bíróság elé. Gyömbér katonás magatartással fordult az elnök felé, aki a halálos Ítéletet felolvasta. Csodálatos nyugodtsággal hallgatta végig az Ítéletet s még akkor sem volt rajta észrevehető semmi változás, mikor a halál szó elhangzott az elnök szájáról. Az elnök kérdésére, hogy megnyugszik-e az ítéletben, bizakodó hangon felelt: Nem, feljebb viszem. A gyilkos, mikor visszakísérték cellájába, az őrök közül visszafordult s odaszólt a bírákhoz: ,Az Isten áldja meg magukat!"

És Kozarek hóhér 1890. április 2-án hajnalban

Gyömbér nyakába akasztotta a kötelet.

„Az elkövetett tettek hidegvérűségéből és a felesége irányába mutatott romantikus szerelemből következő ellentmondás felcsigázta a korszak emberének érdeklődését. A környékbeli városokban az utcán árulták a képét, a tetteit taglaló verses ponyvafüzetek jelentek meg, amelyet az utca népe gyorsan szétkapkodott. A Szegedi Naplóban Gárdonyi Géza közölte Gyömbér tetteiről szóló verseit. A vidék paraszti népe dalokba, balladákba szőtte bele alakját.” – írta Varga Zoltán – Gyömbér Pál, a rablógyilkos című cikkében. Amihez egy versrészletet is csatolt. Íme:

Szállj el madár szállj el/ Mindszentön keresztül/ Nézd meg az én Örzsikémet/ Maga van egyedül/ Ha kérdi hun vagyok,/ mond meg, hogy rab vagyok,/ A szögedi nagy fegyházba/ félig vasba vagyok.

Bátyi Zoltán

Hóhéros üdvözlet, akasztófás Miskolcról

magyar noir
2018.07.19.

Különleges képeslapot találhat az interneten az, aki beüti Bali Mihály nevét, és hozzáteszi: hóhér. A képen ugyanis szerepel még egy személy, bizonyos Regula Ede, aki nem más, mint Bali uram egyik áldozata. Hogy valaki ilyen képeslapon küldjön üdvözletet Miskolc városából? Ja, kérem, az akasztófahumor nem mai találmány...

Bali Mihályról, az egykoron híres-hírhedt hóhérról korábban már írtam. Akkor egy több mint százéves képeslap illusztrálta a cikket, amelyen a fent már említett Regula Ede mellett egy bitófa rajza lephette meg az olvasót. Bali uramról ezért most csak annyit idéznék fel, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában a második olyan ember volt, aki betölthette az állami ítélet-végrehajtói állást. Kozarek Ferenc, az első „főhóhér” 1894-ben nyugdíjba vonult. A megüresedett állásra kiírt pályázaton a boszniai háborúban a török ellenségen ügyesen-gyorsan végrehajtott akasztásaival már hírnevet szerzett Bali Mihály faddi gazdálkodó nyerte el ezt a fontos posztot. Ő aztán, járva Magyarországot, megfordult minden olyan börtönben, ahol éppen hóhérra volt szükség.

De ki volt Regula Ede?

„A Borsod megyei Edelény nagyközségben, Miskolctól alig egy órányi kocsiútra 1911. augusztus 8-án éjszaka a faluszéli, sekély vizű Boldva patak melletti zsúpfedeles kis sárga csárdában embertelen gonosztettet követtek el: megölték és kirabolták a 30 esztendős Czeizler Henrik csárdásgazdát, fiatal feleségét, Czeizler Henrikné Deutsch Rózát és lánytestvérét, Czeizler Ilonkát. A bűntettet hajnalban fedezte fel egy béresasszony, aki pálinkáért indult a csárdába. A csárdásgazda széthasított fejjel az ágyában, míg felesége nem messze tőle vértócsában, élettelenül feküdt. Ilonka szintén véres fejjel, öntudatlanul feküdt, de még életben volt. Súlyos koponyasérülései okán a miskolci Erzsébet-kórházba szállították, hatósági személyek őrködtek mellette éjjel-nappal, hátha mond valamit a szörnyű tettről. Ám ajkát élet s halál közötti négy napos vívódás után csak ennyi hagyta el: Mama, mama! Segítség, jaj!” Anélkül, hogy eszméletre tért volna, meghalt”

– jelent meg a borzalmakról beszámoló írás a korabeli sajtóban. És nem sokkal később már azt is tudta ország-világ, hogy a hármas gyilkosság bizonyos Regula Ede asztalossegéd követte el.

Az ügyben nyomozó csendőrök ugyanis a talált nyomok alapján gyorsan megállapították: csakis olyan ölhetett a csárdában, aki jól ismerte a helyszínt. Emellett a Boldvában megtalált balta nyele olyan zöld posztóval volt beleerősítve a fejbe, amilyen anyagot iparosok, így az asztalossegédek is szoktak kötényként magukra kötni. Regula menyasszonya, Zsóka Teréz bejáratos volt a csárdásékhoz. A lagzira készülő rablógyilkos (mert hogy a tettes elvitte a kasszában talált pénz mind egy szálig, hogy így alapozzon meg anyagilag egy jó házasságot…) nem is lehet más, mint Regula – vélték a csendőrök. És igazuk is lett. Persze nem volt nagyon nehéz dolguk, mert a nem túl eszes Regula

számos bűnjelet kínált feldolgozásra

a nyomozóknak.

„Kiderült, hogy Miskolcon borbélynál járt, ahol történetesen az edelényi szabó épp a szörnyű tett részleteit mesélte a többi vendégnek. Hallgatva az elbeszélést, Regula izgatottsága egyre csak növekedett, ellepte a veríték, amelynek szagát nem állta az inas, ezért sietett a beretválkozással. Később látta azt is, hogy Regula térdig sáros, pedig akkor napok óta tikkasztó, száraz idő volt. Cipőjét maga tisztította, a vérnyomokat körmével kaparta le. Mosakodás közben látható volt nyakán háromujjnyi vastag alvadt vér. Új gallért és nyakkendőt kötött remegő kezével, miskolci urakat felülmúlva, negyven filléres borravalót adott. Mindezen furcsaságok után nem csoda, hogy a borbélyüzlet teljes személyzete felismerte ábrázatát, amikor a csendőrök bemutatták Regula fényképét”

– idézem ismét a régen volt újságíró szavait.

Miután az apja felismerte a patakban talált fejszét, Regula nyaka körül – igaz, ekkor még csak jelképesen –, de szorult a hurok. A 21 éves éppen csak elmúlt ifjú be is ismerte egyedül elkövetett tettét. Később, érezvén, hogy az a hurok egyre inkább köteles valósággá válhat, tettestársakat, meg vallatáskor alkalmazott csendőri erőszakot emlegetett. De ez sem segített rajta. Mint ahogy az sem, hogy a csendőrök, ki tudja miért, a Boldvából kiemelt másik baltát „elfelejtették” a bűnjelek közé tenni.

A nem éppen hibátlan, számos kétséget felvető bizonyítási eljárás miatt a közvélemény azt hitte, Regula megússza egy életfogytig tartó tömlöcbe vettetéssel. Ám az ítélet így szólt:

„Őfelsége a király nevében! Miután az esküdtek a hozzájuk intézett fő kérdésekre hétnél több igennel feleltek, ennélfogva a királyi Törvényszék mint esküdtbíróság három rendbeli gyilkosság büntette miatt és egy rendbeli rablás büntette miatt kötél általi halálbüntetésre ítélte Regula Ede vádlottat.”

Amikor a Kúria a semmisségi panaszt elutasította, Miskolc polgárai már a z akasztásra készülhettek. Mai ésszel felfoghatatlan, ám akkor mi sem volt ennél természetesebb:

belépőjegyeket lehetett vásárolni Regula kivégzésére,

1912. március 14-dik napjára. Mivel egy nappal korábban a budapesti személyvonattal megérkezett Bali Mihály állami hóhér és két segédje (akkor: pribékeknek szólíttatva), akiket több száz fős tömeg várt a pályaudvaron, már semmi akadálya nem volt a kivégzésnek.

„Reggel óriási közönség tolongott a törvényszék épülete előtt, belépőt azonban csak kétszázan kaptak. A szomszédos épületek tetejéről is sokan nézték azonban az eseményeket. Kínos feltűnést keltett az áldozatok családjának jelenléte. Felolvasták a Curia végzését, amit Regula oldalán a lutheránus lelkésszel, összekulcsolt kézzel hallgatott meg. Majd saját lábán ment föl Regula a bitó lépcsőjén, s mialatt a pribékek a kezét kötözték, hátra is szólt a hóhérnak: Kérem, csak gyorsan!"

– olvashatták a pontos beszámolót a kivégzés után az ügy iránt érdeklődők.

A cikkből egyébként az is kiderül: a hóhér 7 óra 17 perckor hurkolta nyakára a kötelet, s fehér kendőt borított az arcára. A törvényszéki orvosok több ízben megvizsgálták s 7 óra 34 perckor megállapították. hogy Regula Ede meghalt. Regula védőjének, dr. Lengyel Zoltánnak visszaemlékezésből tudjuk: a háromszoros gyilkos az akasztás reggelén egy rövid levelet adott át, amelyben megköszönte a védelmet és igazi akasztófahumorral búcsúzott el tőle.

„Abban az időben a kitűnő minőségű, illatos, egyiptomi Hyksos-cigarettát szívtam. Tárgyalás előtt, tárgyalás alatt Regulát is megkínáltam. Nagyon megszerette. A kivégzés reggelén is elszívott már egyet. Az utolsó percben kért még egyet. A finom cigaretta füstjét hosszan, mélyen, valóságos kéjjel szívta be tüdejébe. A második szippantásnál bejött a prófosz és hangosan rászólt: Dobja el a cigarettát, gyerünk! Regula rám nézett, eldobta a cigarettát és azt mondotta: Az én életemért, képviselő úr, nem kár, de ezért a Hyksos-cigarettáért biz’ Isten, nagy kár!”

– írta emlékirataiban az ügyvéd.

De hogy kinek jutott eszébe hóhérral, akasztásra váró ember képmásával és bitófával díszített miskolci üdvözlő képeslapot készíttetni a kivégzés emlékére, eddig még nem sikerült kinyomoznom…

Bátyi Zoltán

Harminc évvel az utolsó kivégzés után

magyar noir
2018.07.14.

Bűntörténeti dátummá lett hazánkban 1988. július 14-e. Ugyanis azon a csütörtökre eső napon hajtották végre az utolsó kivégzést Magyarországon. Vadász Ernő rablógyilkost vezették bitó alá a Budapesti Fegyház és Börtönben.

Ilyen volt a bitófa...

Az éppen 30 éve történt kivégzés tényéről az MSZMP központi lapja, a Népszabadság számolt be, meglehetősen szűkszavúan.

„Végrehajtották a Vadász Ernő 28 éves tiszacsegei lakosra kiszabott halálos ítéletet csütörtök hajnalban.”

Arról viszont bővebben is írtak, miért ítélték halálra a férfit.

„A büntetett előéletű, csavargó életmódot folytató Vadász Ernő 1986. december 10-én – a szintén bűnöző L. István tiszacsegei lakossal – az utcán lesben állva várta az 53 éves J. Imrét, majd leütötte, és fejbe rúgta a szerencsétlen embert. A magatehetetlen férfit tovább rugdosta, a száját egy zacskóval befogta. Nem találtak pénzt az áldozatuknál, így elvették a nála lévő fél liter pálinkát, az öngyújtóját és a személyi igazolványát. J. Imre a helyszínen meghalt. Vadász Ernő és társa ezután H. József házába tört be, ahonnan 710 forint értékben ingóságokat vitt el. Utána útjuk a Tiszacsegei ÁFÉSZ kisvendéglőjébe vezetett, ahonnan 5 ezer forintot és egy 400 forint értékű számológépet tulajdonítottak el.”

A Hajdú-Bihar Megyei Bíróság egyébként 1988. január 12-én Vadász Ernőt előre kitervelten és nyereségvágyból elkövetett emberölés bűntette, nagyobb értékre elkövetett lopás bűntette és okirattal való visszaélés vétsége miatt ítélte halálbüntetésre. A Legfelsőbb Bíróság az emberölést különös kegyetlenséggel elkövetettnek minősítette, és az első fokú bíróság halálos ítéletét helybenhagyta. A kegyelmi kérelem elutasítását követően hajtották végre a halálos ítéletet.

„A halálbüntetés megszüntetését megelőző tíz évben összesen 24 embert akasztottak fel. A legfiatalabb kivégzett bűnöző 21, a legöregebb pedig 57 éves volt. A kivégzettek zömét 30 és 40 éves kora között vitték a bitó alá. A huszonnégyből mindössze ketten vették tudomásul a halálos ítéletet, a többiek mind fellebbeztek, valamennyien eredménytelenül. Ők mind civilek voltak. A 80-es években katonatiszteket is ítéltek halálra nem katonai bűncselekmények miatt. Ők végül kegyelmet kaptak”

– tudtam meg a Kádár-korszak utolsó évtizedének halálos ítéleteit és kivégzéseit tanulmányozó-kutató dr. Sárközy Szabolcstól, a Kecskeméti Törvényszék büntető kollégiumának vezetőjétől.

Hozzáteszem: a kivégzett 24 ember mindegyike férfi volt. Nőt utoljára 1969. február 2-án az egri börtön udvarán akasztottak fel. A Diósgyőrben 1915-ben született Besze Imréné Bigló Erzsébetet előre kitervelten, nyereségvágyból elkövetett emberölés miatt ítélték halálra. Róla ennyit tudhatott meg a közvélemény a kivégzést követően:

„Besze Imréné többszörösen büntetett előéletű gyöngyösi lakos 1967 szeptemberében a 72 éves Kertész Lajosnét baltával agyonverte, pénzét pedig eltulajdonította. Ezért Besze Imrénét az Egri Megyei Bíróság halálra ítélte. A Legfelsőbb Bíróság az ítéletet helybenhagyta, az Elnöki Tanács az elítélt kegyelmi kérvényét elutasította. Az ítéletet csütörtökön végrehajtották.” (Népszabadság, 1969. február 7.)

Egyébként halálos ítéletek még Vadász Ernő kivégzése után is születtek, de azokat már nem hajtották végre. Az Elnöki Tanács elnöke Straub F. Brunó, majd Szűrös Mátyás, aki, aki az Országgyűlés elnökeként, ideiglenes köztársasági elnökként 1989. október 18-a 1990. május 2-a között gyakorolhatta a kegyelmezési jogot, élt is ezzel. A bitó alól így menekültek lettek később azok, akiket „kegyelmes úrként” emlegettek börtöntársaik, és akik 20 év fegyház kitöltése után szabadulhattak. Több „kegyelmes úr” (így a már említett egykori katonatisztek), ma is itt él közöttünk.

A halálbüntetést egyébként az Alkotmánybíróság nyilvánította alkotmányellenesnek, és e döntés nyomán 1990-ben meg is szűnt e büntetési nem.

Bátyi Zoltán

Ezeket a cikkeket olvastad már?