Gyerekgyilkosok kínjai, börtönrácsok mögött

magyar noir

Még a gyilkosok is kifejezetten sértésnek veszik, hogy egy zárkába kerüljenek, egy levegőt szívjanak olyanokkal, akik arra vetemednek, hogy gyerekeket bántsanak – tudtam meg egy nyugdíjas fegyőrtől, aki feltárta, milyen módon keserítették meg a gyereket ölő fegyenc életét rabtársaik, amikor még aktívan szolgálta a büntetés-végrehajtást.

Már több írásom is foglalkozott gyerekgyilkosokkal. Legutóbbi ilyen témájú cikkemet egy utalással zártam. „Hitvány rémek az öldöklő gazemberek között. Az én időmben a börtönhierarchia legalján álltak, és a társaik úgy is bántak velük” - idéztem fel nyugdíjas smasszer ismerősöm szavait.

Mivel azóta számosan megkerestek, az kérdezvén: mit is jelent az „úgy bántak velük”?, talán érdemes, már csak a hitelesség kedvéért is, mélyebbre alámerülni fegyőr ismerősöm monológjának segítségével a magyar börtöntörténet mélységesen mély bugyraiba.

Kezdjük azzal, hogyan derült ki, ha valaki gyerekgyilkosság miatt került rács mögé?

Zárkáról zárkára szállt a hír...

– Titkolhatták akárhogyan is, valamilyen módon kitudódott, hogy kit takar az a személy, akit például a Híradókban láttak valamely gyermek elleni bűncselekmény kapcsán – tapasztaltam meg börtönőrként. Számos módon tudomásukra juthatott ezek személyazonossága, bár az őrség ezeket az elkövetőket eleinte gondosan elszeparálta. Elég, ha volt a börtönben olyan személy, vagy hozzátartozója, aki ismerte, volt a tárgyalásán, vagy rokona, ismerőse, szomszédja volt a sértettnek, netán a sértett hozzátartozójának, a tettesnek, és látogatáskor ezt elmondta a bent levőnek. A hír már szállt zárkáról zárkára. Máskor bekerült olyan személy, aki a falujából-városából – ahol mindenki ismer mindenkit – nagy port felverő esetként hírét hozza. Persze a zárkába kerülő személyt is alaposan kifaggatták a rabok: kiféle-miféle, megszorították, és akkor is kiszedték belőle az igazságot, ha nagyon hallgatott. E tekintetben az őrség is érző emberekből állt, saját becsületkódexszel. S bár szigorúan tilos volt, de valahogy, 1-2 elejtett megjegyzésükből kikövetkezteti a rab, ki az új zárkatárs.

A gyilkosok sem közönyösek

– A közhiedelemmel ellentétben meg kell cáfolnom, hogy az elítéltek közönyösek, mit sem törődtek azzal, kivel zárták őket össze. Az én szolgálati időm alatti fejezetten sértésnek vették, hogy egy helyre, egy zárkába kerüljenek, egy levegőt szívjanak olyanokkal, akik arra vetemednek, hogy gyerekeket bántsanak. Ugyanis maguk előtt látták saját gyermekeiket, és elképzelték, hogy amíg ők bent vannak és emiatt tehetetlenek, valaki esetleg gyerekeiket bánthatja. Ők erre hihetetlenül érzékenyek.

Elmondták: „Lehet, hogy szenvtelen voltam azzal az öreg nénivel-bácsival, akit 20 forintjáért vertem agyon. Lehet, hogy nem okozott lelkiismeretfurdalást, hogy utolsó fillérjét kicsaltam annak, aki 3 gyerekét tartotta el, akit jól fizető munka regisztráció ígéretével szabadítottam meg munkanélküli segélyétől és felakasztotta magát. De kikérem magamnak, hogy egy kalap alatt említsenek egy olyan rohadt bűnözővel, aki egy ártatlan gyereket képes volt megrontani, vagy agyonverni, vagy egy csecsemőt falhoz vágni.”

Kérdésemre – mi a más ebben, hiszen maga is, meg az is egyaránt emberéletet vett el –, azt válaszolták: kikérik maguknak az összehasonlítást, a gyerekgyilkosság minőségi különbség a bűnözésben. Volt, aki azt mondta egy újságban olvasott gyerekgyilkossági ügy kapcsán: ha az a tettes bekerül, jobb, ha önmagának felvágja az ereit.

Váratlanul jött az ütés

És valóban nem a levegőbe beszéltek. Az őrségnek nagy erőfeszítésébe került, hogy a pedofileket, gyerekgyilkosokat, bántalmazó, sanyargató bűnözőket megpróbálja hermetikusan elzárni a többi rabtól, megteremteni azokat azokat a feltételeket, ahol külön tudja elhelyezni, kezelni őket, egészségügyi vagy higiénés ellátásukat biztosítani úgy, hogy senkivel ne találkozzanak. A folyosón, a munkába menet, a munkahelyen, az orvosi rendelőben, fürdőben szükség volt erre. Ment is ez egy ideig.

Azután persze elkerülhetetlen volt, hogy valakivel összetalálkozzanak. És akkor nagyon nagy ütést kapott hirtelen a gyerekgyilkos, még mielőtt az őr ezt megakadályozhatta volna. A tettes pedig vállalta ezért a fenyítést, a fogdát, súlyos esetben akár a feljelentést és a büntetéshosszabbítást, vagy addigi kedvezményének megvonását is, de elégtételt vett a maga módján.

A zárkában kiderülő esetekben pedig akár hosszadalmas „törlesztés” is kezdődött. Megaláztatások egész sora, testi fenyítés, folyamatos verés. Ételét jó esetben elvették előle, csomagját elszedték, ebédjébe belerondítottak, belevizeltek majd megetették velük. Kényszerrel. Testnyílásaikba seprűt, vécékefét dugtak fel, erős belső sérülést okozva. Fojtogatták éjszakákon át, és csak akkor hagyták abba, mikor már elkékült. Ha kiabálni akart, betömték a száját. Nem engedték aludni, és a gyerekgyilkos másnap olyan gyenge volt, hogy nem tudott felkelni, munkába menni. Megakadályozták, hogy jelezzen a felügyeletnek. Ha ez mégis sikerül, mindegy melyik zárkába helyezték, ott folytatódott a „kínzás”. Akár hosszú éveken keresztül, míg meg nem unták, és az emberke már beletörődött minden helyzetbe. Volt, aki nem bírta a gyötrelmeket, és öngyilkosságot, önkárosítást követett el, a keményebbek meg szabadultak – idézte fel emlékeit a nyugdíjas smasszer. Hozzátéve:

– Azt már nem is mondom el, miként fogadták a női rabok azt a nőt, aki gyerekgyilkosságért kerül be. Mert azt a papír nem bírná el.

Megismétlem: beszélgetőtársam a múltról, a XX. század végén történtekről mesélt. Hogy ezek a viszonyok mára mennyit változtak? Erre nem tudott válaszolni. És nem tudok én sem…

Bátyi Zoltán

https://magyarnoir.blogstar.hu/./pages/magyarnoir/contents/blog/53726/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?