Fegyházkérdés: túlélhető az életfogytiglan?

magyar noir

„Minimum negyven évre eltemettek a börtönfalak mögé. Nem akarok belegondolni ebbe az igazságba, mert negyven év egyszerűen felfoghatatlan, megszámolhatatlan. Negyven év egyszerűen ki sem bírható, bele is bolondulnék, ha azon törném a fejem, hogy huszonnyolc évesen kerültem börtönbe, és hatvannyolc leszek, amikor kiengednek.” 

Ezeket a mondatokat több évvel ezelőtt egy életfogytiglan, minimum 40 év fegyházra ítélt fiatalember (nevezzük S.-nek) fogalmazta meg nekem, amikor arról kérdeztem: egyáltalán milyen „technikákkal élhető túl egy ilyen hosszú időtartamú büntetés. Mivel bűnügyi történeteim olvasása kapcsán már számtalanszor kaptam meg én is ezt a kérdést, úgy gondoltam, hogy egy év zárásakor közzéteszem régen lejegyzetelt válaszát. Már csak azért is, mert országunkban több száz olyan ember él, aki nem hogy jövőre, de még a következő évtizedben sem reménykedhet abban, hogy kinyílik előtte a börtönajtó.  Hozzátéve: a szegedi Csillag börtönt járva azt láttam: a most következő börtöntúlélési-stratégia csak egy a sok közül. Nem általános, de elgondolkodtató…

 

Két-hároméves programokat állítottam össze

 

magamnak, hogy elkerüljem a végső kétségbeesést  – jegyeztem tovább válaszát.

– Megtervezem, hogyan vigyem végbe, és megtervezem azt is, mit cselekedjek, ha különböző akadályokba botlok. Most a festészettel foglalkozom. Nagyon régóta szerettem volna már megtanulni festeni, és a Csillagban erre van is lehetőség. Művésztanárok járnak be a börtönbe, képzőművészeti szakkör működik, csak rajtam múlik, hogy milyen szintre jutok el, mennyire elég a tehetségem. Eddig dicsérik a munkáimat – magyarázta S.,

–  És tanulok is. Szakmát szeretnék szerezni, tulajdonképpen mindegy is, milyet. Csupán azt szeretném bebizonyítani magamnak egy sikeres vizsgával, hogy bármennyire is telnek az évek, bármennyire is falak közé lettem szorítva, nem vagyok agyhalott. Azt sem hagyom, hogy az izmaim elsatnyuljanak. Nem vagyok nagyon kigyúrt fickó, egy azok közül, akik vastag karjukat, széles vállukat mutogatják, de azért rendszeresen ellátogatok az edzőterembe – húzta ki magát a széken ülve, mint aki ezzel az apró jelzéssel, a feszes tartással szeretné megmutatni nekem: ép, egészséges ember. Olyan, mint bárki más, a falakon kívül. Vagy még egészségesebb is.

A Csillagban hosszú időre elítéltek számolgatják hátralévő napjaikat, de a negyven év azért alighanem még annak is felfoghatatlan, aki tíz-tizenöt éves büntetést cipel a hátán – hoztam szóba beszélgetésünk során.

– Kerülöm ezt a témát. Egyébként sem könnyű megtalálni egy börtönben azt a társat, aki előtt szívesen kitárulkozik az ember. Akadnak persze olyanok, akik éjjel-nappal saját kínjukról, keserveikről beszélnek, de én a lelki problémáimat csak azzal osztanám meg szívesen, aki ezt át is tudja érezni. Mondja meg őszintén: negyven év fegyházat át lehet érezni? Mert szerintem nem. Ezért inkább soha nem hozom szóba, de egyébként a rabtársaimmal, úgy vélem, normális a viszonyom. Mint ahogy az őrszemélyzettel is. Soha nem volt problémám senkivel, egyetlen fegyelmi lapom sincs, egyetlen rossz szót nem szólt hozzám senki. Nem is az gyötör meg, hogy itt bent élek, hanem az: évtizedekig esélyem sincs arra, hogy kikerüljek innen, így azt tehessem, amit szeretnék.

– Minden egészséges ember természetes vágya, hogy egy társa legyen, gyöngéden közelítsenek hozzá.

 

A nő hiánya rettentően megvisel,

 

de ki lehet bírni. Hiszen ez a börtön mégiscsak jól felszerelt fegyintézet, televízió, rádió minden zárkában, akár az egész világot körbenézhetjük arról a néhány négyzetméterről. De én nem szívesen tévézem. Inkább csak a híradót nézem meg, vagy akkor figyelek a képernyőre, ha tudományos, ismeretterjesztő filmet adnak, a művészettel foglalkoznak. A Spektrum a kedvenc csatornám, de legtöbbször könyvet veszek a kezembe. Művészettel kapcsolatos kiadványok kötik le a figyelmemet, alaposabban áttanulmányoztam már nem is egy olyan művet, ami a festészet technikájával, vagy, mondjuk, színelmélettel foglalkozik. Krimi, netán bármilyen olyan mű, aminek gyilkosság a témája, nem érdekel. De szívesen olvasok mások életéről is. Például nagyon meghatott Székely Éva olimpiai úszóbajnok „Sírni csak a győztesnek szabad” című munkája, amiben leírta, hogyan küzdötte végig az életét.

–  Ha valami különös kegy folytán kiengednének innen, festő lennék, kis műhelyt nyitnék, gépeket vennék, olyan szerszámokat, amikkel asztalos munkákat tudnék elvégezni. És rengeteget utaznék, járnám a világot, megnézném a leghíresebb galériákat. Különösen Párizsba vágyom, a Louvre-ba, ahol a legkiválóbb mesterek munkáit másolnám. Idővel aztán így kialakulhatna a saját festői világom, legalábbis így gondolom – sorolta terveit, s úgy tűnt, néhány perce egészen megfeledkezett arról, hogy ezeket a terveket aligha tudja valóra váltani valaha is – mondta, majd elkomorult.

–  De én ezt már soha nem fogom kipróbálni, mert úgy érzem,

 

itt fogok meghalni a Csillagban.

 

Tervezhetek bárhogyan is, élhet bennem bármilyen remény, a negyven év akkor is csak legyőzhetetlen kilátástalanság, s ezt érezve az idegek egyszer úgyis felmondják a szolgálatot. A kérdés csak az, hogy mikor. Talán egyszer nem tudok majd szabadulni a gondolattól, hogy hatvannyolc évesen léphetek ki leghamarabb a szabadságba, amikor már sem a társadalomnak nem lesz szüksége rám, se nekem a külvilágra, és akkor én is kötél után nyúlok.

Nem az lesz az első öngyilkosság ezek között a falak között, s gondolom, nem is az utolsó. Már eddig is többször eszembe jutott, jobban jártam volna, ha felakasztanak, ugyanis az életfogytiglani börtön nem büntetés, hanem megtorlás, sokkal keményebb, mint a halálbüntetés. A húsz, netán a huszonöt év még elfogadható. Akkor az ember még belegondolhat a rácson kívüli folytatásba is, de negyven év… Igaz, már huszonöt év raboskodás is annyira meggyötri az elítéltet, hogy kiszámítani sem lehet, milyen emberként szabadul majd. Minden esetre az esély, igen az esély sokkal nagyobb a beilleszkedésre, de így…

–  Erőt belém a család önt, az ő kitartásuk, ragaszkodásuk nélkül nem is tudom, hogyan alakult volna már eddig is a sorsom. Pedig nem lehet könnyű anyámnak, hiszen nem egyszer megállították már, ezzel a szöveggel az utcán:

–  Aztán mondja: a maga fia az a többszörös gyilkos?  Ő meg azt válaszolta, igen, az enyém, de nem tagadom meg soha. Elkövette a tettét, megkapta a büntetését, az én vérem, az én életem része. Igen, ezt mondja mindig, mint ahogy minden alkalommal él is a lehetőséggel, hogy meglátogasson. Rengeteget beszélgetünk ilyenkor, úgy érzem, most ismerem meg igazán – mondta, majd elköszöntünk egymástól.

 De mi még ne köszönjünk el, kedves Olvasó! S. ítéletbe foglalt történetével adós maradtam.

A férfi 2000 szeptemberében

két nap alatt négy emberrel végzett

 

az Alföldön. Előbb egyik munkatársnőjét gyilkolta meg. A lány elhívta magához a férfit, előbb szeretkeztek, majd S. – az ítélet szövege szerint – minden előzmény nélkül végzett áldozatával. Előbb megütötte, majd fojtogatta, végül az alélt lány nyakát legalább kilencszer átmetszette. Később egy közeli faluba utazott, ahol a barátnője lakott nagyszüleivel.  S. vele is szeretkezett, majd felöltözött, kiment az udvarra. Itt egy vascsővel verte agyon a két nagyszülőt, és végzett a szerelmével is.

Ezután lemosakodott, magához vette meggyilkolt barátnője negyvenezer forintját, majd a falu központjából egy ismerősével hazavitette magát. Otthon átöltözött, s egy taxival a megyeszékhely egyik hipermarketjébe utazott. Itt egy jókora kést vásárolt, azzal akarta megölni magát. Délután felhívta az anyját, és sírva bevallotta neki: embert ölt, ezért bocsánatot kért. Ezt követően egy helyi hotelben szobát vett ki, ahol felvágta az ereit.

Néhány óra múlva azonban felébredt, és észrevette, vértócsa van körülötte a szállodai szobában. Megint felhívta az anyját, aki akkorra már értesítette a rendőrséget. S. a telefon másik végén faggatózó nyomozónak megígérte, ellenállás nélkül feladja magát. Nem nagyon bízhattak ebben a rendőrök, mert kommandósok segítségét is igénybe véve, egy éjjel-nappali boltban csaptak le rá.

S.-t, aki végig azt vallotta, valamilyen italába kevert kábító-bódító szer hatására cselekedhetett – mert ő, egyébként, egy békés, nyugodt ember. Kábítószernek semmi nyomát nem találták a vizsgálat során, mint ahogy abban is megegyeztek az orvosszakértők, hogy gyilkosságait teljesen ép elmével követte el, ezért jogerősen életfogytiglani, minimum 40 év fegyházra ítélték.

S. – úgy tudom – ma is él. Fegyházban, rácsok mögött. Nem tudom, fest-e még. Nem tudom, vágyik-e még Párizsba. És azt sem tudom, van-e még, aki boldog újévet kívánna neki…

 

Bátyi Zoltán

https://magyarnoir.blogstar.hu/./pages/magyarnoir/contents/blog/46468/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?