Karácsonykor sem vágyott haza a gyilkos

magyar noir

Egy „különleges” gyilkos története következik, olyan emberé, aki két asszonyt is a halálba küldött, majd a börtönben klasszikus zenét hallgatva pihente ki a munka fáradalmait. 

Amikor évekkel ezelőtt ezt a riportot készítettem a szegedi Csillag börtönben, egy kicsinyke nyomda is működött a börtön falain belül, ahol a Csillag elhasználódott könyvtári könyveit kötötték újra, mégpedig olyan szakember irányítása mellett, aki szabad emberként e szép szakma mesterfogásait a legmagasabb szinten sajátította el. Ügyes ember, rendkívül ügyes – mutatták be, csak jókat mondva róla a háta mögött. Aztán amikor beléptem papír- és ragasztóillatú birodalmába, a férfi így mutatkozott be:

– K. L. vagyok, elítélt, többszörös gyilkos. 

két asszonyt is agyonszúrtam, 

még csak fölidézni sem tudom hányszor vágtam beléjük a kést – kínált hellyel, s mire belelapozhattam volna jegyzettömbömbe, már beszélt is múltjáról, gyerekkoráról, apja zsarnokságáról.

– Annyi gonoszságot láttam én kölyökfejjel, hogy nem volt nehéz úgy döntenem: szelíden, nagy türelemmel és békességben fogom leélni az életemet. Így is történt ez 21 éven át, a házasságom alatt. Az esküvő után a nejem családjához költöztem, dolgoztam becsülettel nyomdászként, igyekeztem olyan anyagi hátteret teremteni, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt. Gazdagok persze nem lettünk soha, de azért szépen berendezett házban éltünk, tudtunk venni egy hétvégi telket is, ahol gyümölcsfákat ültettünk, növényeket gondoztunk, jutott a konyhára is. Csodálatos kis világ volt az a mi kertünk, amikor csak tehettem, oda menekültem ki a világ elől. Mert gyakran volt okom menekülni, minek is tagadnám. Tudja, az én anyósom beteges asszony, de ennél is nagyobb baj, hogy rosszindulatú, áskálódó teremtés volt. Még a gyerekünket is elvetette a feleségemmel, mondván: minek szülni? És amikor csak tudta, megkeserítette az életünket. De majdcsak vége lesz egyszer ennek a cudar, anyósos életnek, hitegettem magam, és ha a kertig nem is jutottam el, hát elvonultam a szobámba, magamra zártam az ajtót és Beethoven zenéjét hallgattam, vagy éppen Paganinit, mert mindkettő muzsikáját nagyon szerettem, és szeretem a mai napig is – mondta K. L.

– Szóval éltünk, ahogy élhettünk, kedves volt velem az asszony, szép szavakkal szólt hozzám, és persze az ünnepeket megültük mi is. Történt aztán egy január elsején, hogy újévet köszöntve átmentünk a szomszédba. Egyszer csak azt kérdi tőlem a házigazda: hát maguknál L., milyen kocsi szokott álldogálni a házuk előtt? Ugyan, ne beszéljen már ilyeneket, szomszéd, nem áll a mi házunknál idegen autó egy se – legyintettem a szavaira. De aztán már nem sokat kellett várni arra, hogy kiderüljön – bizony, kocsi is állt ott, meg 

belőlem is hülyét csináltak. 

– Megcsalt az asszony, mégsem akartam erre rájönni még hónapokig. Már augusztus 20-át is megünnepeltük, amikor váratlanul hazatértem, és láttam: más műveli az én kertecskémet. Valóban egy férfi volt az asszonynál. Durva helyeken ilyenkor szoktak előkerülni a vadászpuskák, de én csak beszélgettem azzal az úrfival. Kértem, húzza el a csíkot, hagyjon minket szépen élni a feleségemmel, hiszen tulajdonképpen jól megvagyunk mi egymással. De nem sokra mentem én a szavakkal. Ettől kezdve már hideg lett az élet a mi házunkban, a feleségem válással fenyegetőzött, hiába mondtam: asszony, hát 21 évet csak nem lehet így felrúgni, kidobni a szemétre – magyarázta K. L., úgy szövögetve történetét, hogy beszéljen is, szép mondatokat formáljon, de mégse jussunk el túl gyorsan a gyilkosság napjáig. Hosszú percek teltek el, míg végre kiderült: szeptember 7-ét mutatott ‘91-ben a naptár, amikor többször is megcsörrent a telefon náluk.

– Előbb úgy fél 10 tájékán szólt bele egy férfihang, majd 11 órakor megint telefonált. Tűnjön már az életünkből, menjem már, mondogattam, de mit értem én ezzel? Hát ezt érdemeltem én, ezért dolgoztam egész életemben, gondoztam a gyümölcsfákat, szépítgettem a kertet? Ezért tűrtem el az anyósom gonoszságait? – robbant föl bennem az indulat – idézte föl lassan már kilenc éve sorolt kérdéseit K. L. Majd hadarós szavakból rakta össze újabb mondatait. 

És akkor megöltem a feleségem. 

Előbb csak fojtogattam, majd valahogyan előkerült a nagykés is, és szúrtam, csak szúrtam, amíg éreztem, hogy van élet benne. Aztán bementem a másik szobába az öregasszonyhoz, ahhoz a gonosz lélekhez, aki még rejtegette is a feleségem szeretőjét, mert rejtegette, az is kiderült ám időközben, és nekiestem az anyósomnak. Soha nem felejtem el az arcát, amikor meglátta a feje fölött a kést – hallgatott el ismét K. L.

– A rendőrök órák múltán, a kertben találtak rám. Mert oda mentem én ki, a gyümölcsfáim közé. Ott áztattam cigarettát egy pohár vízbe, hogy nikotinnal végezzek magammal, de nem sikerült. Csak hánytam, forgott velem a világ, amikor megjöttek a rendőrök. Képzelje, kommandósokat küldtek rám, én rám, aki soha életében nem ártott senkinek, aki konfliktusba soha nem keveredett a törvénnyel. Nem vagyok én gengszter – mondtam nekik, aztán ők is megbékéltek, még beszélgettünk is.

– Hideg februárban mondták ki az ítéletet: 

13 évi fegyházra ítéltek, 

és leköltöztettek Szegedre, a Csillagba. Gondolhatja, milyen szívvel jöttem ide, amikor erről a börtönről csak elrettentő dolgokat hallottam tévében, rádióban, de még a Markó utcai gyűjtőfogházban is, ahol az ítéletemre vártam. De jobb, mint azt a kintiek hiszik.  Meg aztán itt már megszoktam, kitanultam a börtönéletet, tudom, mire kell vigyázni, és hogyan menekülhetek bele saját magányomba, ha már megőrjít az a sok erőszakos ember, Isten félbehagyott teremtményei, (mert hogy én csak így hívom őket), akivel itt összezárják az embert. Tudja, uram, a zene a rácson belül is zene, és ha Beethovent hallgathatok, és a gyümölcsfáimra gondolhatok, már sokkal könnyebben eltelnek a napok. Rakosgatom magamban a régen gyűjtögetett élményeket, azt a sok szép tájat, amit életemben láttam, és ez is ad egy kis erőt. El ne feledjem, egy karácsonyon haza akartak engedni, gondolom a jó magaviseletem miatt, de azt mondtam, köszönöm, nem kérem ezt az ajándékot. Mert itt már beállt az életritmusom, és ki tudja, milyen őrültséget követnék el, ha meglátnám, miként pusztul az a kert, amibe én annyi szeretetet és munkát fektettem.

– Meg aztán itt örömmel végzem a rám bízott feladatokat. A smasszerek látják, hogy nincs velem baj, ismerik a munkáimat, talán még tisztelik is a szaktudásomat. De van is mit csinálni. Ebben a műhelyben kötjük be a folyóiratokat, meg aztán a börtön könyvtárában is elhasználódnak olyan gyorsan a könyvek, hogy csak bírjuk energiával újra kötni őket.

– Persze börtön nagyon is lelket, testet gyilkoló dolog. Különösen a hétvége a kegyetlen, amikor egy zárkában van összezárva a sok rab. Hét közben viszont már könnyebb az élet, mert eljövök ide reggel 6-ra dolgozni, kettőig meg nem áll a kezem, aztán meg majd lesz valahogy elalvásig. 

Néha sakkozom, máskor meg vitatkozom 

a társaimmal. Akit ide bezárnak, mély gödörbe kerül, minek ássa, kaparja magát még mélyebbre azzal, hogy a fegyház rémségeivel riogatja magát, netán elmerül a múlt csúf emlékeiben. Így aztán nem gondolok a gyilkosságra se, mert nagyon szégyellem a dolgot. Nem érdemelt az asszony ilyen szörnyű sorsot. De talán én sem – hajolt meg K. L., s mire kimondhattam: viszontlátásra, már vissza is ért ragasztószagú könyveihez.

xxx

Hogy mi lett K. L. későbbi sorsa? Nem tudom. Mint ahogy azt sem, teremnek-e még a gyümölcsfák abban a kertben, ahol gyilkosságai után a nikotinos pohár után nyúlt…

 

Bátyi Zoltán

 

https://magyarnoir.blogstar.hu/./pages/magyarnoir/contents/blog/46260/pics/lead_800x600.jpeg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?