Narkófutárok kábítós meséi

magyar noir
2018.02.12.

Számtalan hírt tettünk már közé a Blogstar.hu-n arról, hogyan próbálnak kábítószert csempészni, leginkább a Csongrád megyei Röszkénél, Magyarországra. A narkófutárok egyre gyakrabban célozzák meg a Balkánról Nyugat-Európát kábítószerrel „kitömve”.

Mondhatom: bátor emberek. Hiszen tudják: magyar területre érve olyan országon kell áthaladniuk, ahol rendkívül szigorúan, akár életfogytig is tartó fegyházzal is büntethetik a kábítószer-kereskedelmet.

A narkófutárok üzelmeiről, pereikről, elítéltetésükről már ezernyi cikk jelent meg a magyar sajtóban. Éppen ezért efféle történetekkel nem is terhelném az olvasót. Inkább bevezetem egy különleges „álomvilágba”, a narkócsempészek meséinek kellős közepébe. Bemutatván: milyen szövegekkel „kábítják” a nyomozókat, ügyészeket és bírákat, amikor bilinccsel a kézen rádöbbennek: lebukásuk után sok-sok év

börtönrácsos pihenés vár rájuk.

Végigültem olyan tárgyalást, nem is egyet, amikor a kábszer csempészéssel megvádolt arra hivatkozott: fogalma sem volt arról, hogy az autó különböző rekeszeiben (a táskája alján, a kabátjába bevarrva, stb…) kábítószer lapul. Mondjuk úgy: ez a védekezés alapesete, ami nem túl sok sikerrel kecsegtet.

Más arról mesélt: tudta, hogy tiltott dolgot visz, de azt hitte, élsportolóknak szánt doppingszer a szállítmány. (Ennek büntetési tétele jóval kisebb, mint amit narkóért kiszabnak – a szerző.) Aztán jönnek a „nagy étvágyú” kábszeresek, akik azt szeretnék beadni, hogy a náluk talált kábszert csak és kizárólag saját fogyasztásra vitték magukkal, kereskedés szóba sem jöhet. És ehhez a sztorihoz akkor is ragaszkodnak, ha az autójukban annyit narkót találtak, amennyivel Afrika összes nagytestű elefántját hat éven át lehetne bódulatban tartani.

A szállított kábszer értékéhez mérten egyébként megdöbbentően kis összegért (1-2 ezer, maximum 5 ezer euró, már ha hinni lehet szavuknak...) futárszolgálatot vállalók között olyan is akad, aki azt vallja,

kényszer hatása alatt cselekedett.

Megfenyegették, ha nem szállít, nem csak vele végeznek, de kiirtják az egész családját.

A narkófutárok magyarázkodásainak valamennyi változatát aligha lehetne felsorolni. Éppen ezért egy olyan konkrét történet következik, amit a bíróság végül 7 év fegyházzal jutalmazott.

Abban az ügyben a szerb vádlott úgy kezdte mondókáját, hogy eredetileg dolgozni ment Németországba. Ott azonban rájött, hogy a pókerezés, mint kártyajáték gyorsabb pénzkereseti lehetőséget biztosít számára. Ebből egy darabig sikeres volt, a pénzt hazaküldte családjának, illetve abból vette a kábítószer csempészéséhez használt autót is. Aztán megismerkedett egy Kid becenevű, koszovói születésű, de már német állampolgár személlyel, aki felajánlotta, hogy részt vehet egy müncheni kártyapartin.

Egy bérházban össze is jött a társaság – egy koszovói albán, egy holland és két német férfi várt rá. A pókerezés elkezdésekor 900 euró volt nála, ezt azonban elbukta. De a többiek azt mondták, ne törődjön vele, lazítson egy kicsit, és kölcsönöztek neki 10 ezer eurót, amiből 5 óra múlva nem maradt semmi. Közölte a kölcsönzőkkel, hogy ezt a pénzt nem tudja visszafizetni, és el akart menni. Ekkor elkezdték szidni, nem engedték távozni, visszaültették az asztalhoz, hiába magyarázta, ennyi pénzt képtelen visszafizetni.

Majd mi elintézzük az ügyet – mondták a többiek, lementek a kocsijához, beültették a hátsó ülésre, ráparancsoltak, hogy hajtsa le a fejét, hogy ne lássa merre járnak. Úgy fél órával később, hajnali 3 óra körül megérkeztek egy tanyához, ott bevitték egy házba, és az egyik vele kártyázó német azzal fenyegette, hogyha nem rója le a tartozását megöli, felgyújtja, a feleségét és a kutyáját megerőszakolják. Ezért gondolkozzon el azon, hogyan adja meg az adósságát – parancsoltak rá, majd bezárták az egyik szobába.

Négy napon át bezárva tartották,

csak kétszer kapott enni. Eközben az autóját megszerelték, amit akkor vett észre, amikor végül kivezették a garázsba. Itt látta, hogy az autó anyós ülés mögötti részén a padlózatnál csináltak egy rekeszt.

A német megmutatta neki hogyan működik, miként nyílik és csukódik. Majd közölte, hogy a tartozásáért cserébe Hollandiából el kell hoznia valamit, és azt Belgrádba kell vinnie, majd amikor odaért, a kocsiját az Arénánál kell hagynia. Azt is mondta a német, hogy meg ne próbáljon szólni a rendőrségnek, mert figyelik, és akkor nagy baja lesz. Ezután utazott Hollandiába, ahova végig követték.

Egy kisvárosba mentek, ahol egy parkolóban adták át neki a csomagokat. Nem kérdezett semmit, az összesen hét csomag kábítószert ő rejtette el az anyósülés mögött, de arról tudomása sem volt, hogy a vezető ülése mögött is van egy rejtekhely.

Hogy az elmondottaknak mennyi az igazságalapja? Alighanem soha nem derül ki. Mint ahogy azt sem tudni, most, 2018 hideg telén hányan ülnek úgy autóba, hogy abban reménykednek, az ő narkó szállítmányuk átjut az Európa Unió szigorúan őrzött határán. Csak az biztos: a valós vagy kitalált történetek mögött rengeteg emberi tragédia, a balkáni mélyszegénységből kitörés vágya, a könnyű pénzkereset reménye húzódik. És olyan fiatalok arca, akiket Európa sikátoraiban, vagy éppen egy luxusszállodában emelnek hullaszállítóba. A rendőrnek meg csak annyit mond az orvos széttárt kezekkel: túladagolás…

Bátyi Zoltán

24 éve gyilkolták le a szegedi Z. Nagy családot

magyar noir
2018.01.23.

1994. január 23-án este betörtek Szeged egyik legismertebb cukrászmesterének Bárka utcai otthonába, és ott megölték a 42 éves Z. Nagy Bálintot, vele egykorú feleségét, Z. Nagyné Dunai Gizellát, valamint 17 éves Dániel és 10 éves Balázs fiukat. Az ügyben a mai napig nem ítéltek el senkit.

Magda Marinko rabláncon.

– Január 24-én este tíz óra lehetett, amikor értesítettek a kollégáim, úgy néz ki, végeztek Z. Nagy Bálint cukrásszal, és az egész családjával. Ahogy a csapat összeállt, kollégáimmal kocsiba vágtuk magunkat, és robogtunk a házhoz, amit már hatalmas csődület vett körül, rendőrautók sorakoztak a kis utcában, és ahogy már lenni szokott, ezernyi találgatástól, kérdéstől izzott a levegő – idézte fel pár éve a történteket Kószó Zoltán nyugalmazott alezredes.

Álmukban lőtték fejbe őket

Kószó Zoltán elmondta: az emeleti hálószobákban az ágyukban találtak rá a család mind a négy tagjára holtan. Dulakodásnak semmi nyoma nem volt, úgy tűnt, senki nem kutatott értékek után.

Egyértelmű volt, hogy fegyverrel végeztek a családdal.

– Minden jel arra utalt, hogy a fejüket ért lövések azonnal halálhoz vezettek – mondta az alezredes.

Az országos megdöbbenést keltett ügybe már másnap bekapcsolódott az ORFK, de végül senki sem talált olyan ujj-, illetve tenyérnyomokat, amely segített volna megtalálni a gyilkost – mondta el Kószó Zoltán, aki a szemlebizottság vezetőjeként dolgozott az első napokban.

Számos kérdésre máig nincs válasz. Miért ölt és hogyan jutott a házba a gyilkos? Z. Nagy Bálintéknak mozgásérzékelős riasztójuk volt, de ez a gyilkosság estéjén nem volt bekapcsolva. Miért? Mit vittek el a házból? Elvittek egyáltalán valamit?

Ami tény: a gazdag család házában egyetlen arany ékszert, említésre érdemes mennyiségű készpénzt sem talált a rendőrség.

A gyanú Magda Marinkóra terelődött.

Pár napon belül el is fogták, de ő azt állította, nincs köze Z. Nagyék halálához. Elismerte, hogy ölt, de nem Szegeden. Azt vallotta, hogy ő és csapata végzett a kecskeméti Horváth családdal, ők gyilkolták meg Orosházán Márton Editet és a Vajdaságban három helyszínen is “dolgozott” a hírhedt Skorpió géppisztoly. Összesen tíznél is több embert küldött halálba a francia idegenlégióban és a délszláv háborúban “edződött” Magda Marinko és halálosztó csapata.

Részlet az elfogása után hetekkel tett vallomásából: „A szegedi Z. Nagy család megölésével kapcsolatosan kijelentem, hogy a Z. Nagy családot nem én öltem meg, bár tudom, hogy ki tette. Dragan M. szabadkai rendőrnyomozónak elmondtam mindezt, hozzátettem, hogy két szerb és egy horvát állampolgárságú férfi volt a tettes. Tudom a végrehajtók nevét, melyet én most azért nem mondok el, mert féltem a családtagjaimat. Tudom, hogy maximális büntetésre számíthatok, attól függetlenül, hogy a Z. Nagyék sérelmére elkövetett emberölést magamra vállalom-e vagy sem. De higgyék el nekem, amit én megcsinálok, azt én el is ismerem.”

Jugoszláviában halálra ítélték

Marinkót két perben is elítélték. A vajdasági gyilkosságai miatt Jugoszláviában halálbüntetést kapott, amit később, a halálbüntetés szerbiai eltörlése után átváltoztattak 30 év fegyházra. A kecskeméti és orosházi rablógyilkosságok következménye egy Budapesten meghozott életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés lett.

De a Z. Nagy család megöléséért hiába vádolták meg, jogerős ítélet nem született, ugyanis minden kétséget kizáróan nem lehetett rábizonyítani ezt a gyilkosságot. Így az ügyész már az I. fokú tárgyaláson visszavonta a vádat.

Marinkót, mint írtam, életfogytiglanra ítélték. De példás magaviselet esetén 25 év után, vagyis már jövőre feltételesen szabadulhat. Igaz akkor kiutasítják Magyarországról, és meg kell kezdenie Szerbiában a 30 éves büntetése letöltését. De vajon kiadják-e a szerbeknek? Egyáltalán akar-e Marinko Szerbiában raboskodni? Netán a szabadulás előtt egy újabb vallomást tesz, csak hogy magyar börtönben maradhasson, mert itt mégiscsak nagyobb biztonságban van?

Bátyi Zoltán

Halálra vallattak egy férfit az izsáki rendőrök

magyar noir
2018.01.15.

Az utóbbi évek egyik legnagyobb vihart kavaró rendőrségi ügyében éppen rendőrökre szabtak ki hosszú fegyházbüntetéseket, mert Izsákon addig vallattak egy férfit, amíg az bele nem halt a verésbe.

Egy motoros fűrész, egy termosztát és 60 méter kábel, összesen 91 ezer forint értékben. Ez volt az érték, amit egy alföldi tanyáról elloptak még a 2010-es évek elején. A tettes személyét nem sikerült felderíteni, de 2013. április 8-án úgy tűnt, mégiscsak kézre kerül a tolvaj. A károsult bejelentése alapján jutottak el a rendőrök az alföldi pusztában bandukoló B. Józsefhez, aki ugyan tagadta, hogy bármi köze lenne fűrészhez, kábelhez, termosztáthoz, ám a rendőrök mégiscsak megbilincselték az igencsak ittas férfit, és bevitték az izsáki rendőrőrsre.

Ott aztán

elszabadultak az indulatok.

Előbb csak az I. rendű vádlott ütötte meg a férfit, majd egy társa is bekapcsolódott a verésbe és ököllel verték áldozatukat az arcán, a mellkasán, majd amikor a földre került, megtaposták.

A jajgató szerencsétlen kérte, ne bántsák, nem tud semmiről, de erre már előkerültek a gumibotok is. Ekkor egy harmadik rendőr szólt, jó lenne ezt azonnal abbahagyni, de már elkésett a figyelmeztetés. A férfi bordáinak többségét ugyanis már összetörték, rosszul lett, és elveszítette az eszméletét. Ekkor az I. rendű vádlott egy bevizezett törülközővel a sértett mellkasát kezdte borogatni, a II. rendű vádlott pedig vizes konyharuhával borogatást tett a férfi fejére, majd oldalfekvésbe helyezték, és csak ezután hívtak mentőt az Izsáki Rendőrőrs épületébe.

A férfi nem nyerte vissza az eszméletét, ezért a vádlottak megkezdték az újraélesztését. Ez nem járt sikerrel, a kiérkezett mentőorvos csak a férfi halálát tudta megállapítani, aki a „vallatásakor” kétoldali sorozat-bordatörést, szegycsonttörést, tüdőzúzódást szenvedett el, már ezektől közvetlenül életveszélyes állapotba került.

„Ezen túl terjedelmes vérzéses zúzódást és olyan kiterjedt zsírszövet roncsolódást is okozott a bántalmazása, amely zsírembóliát okozott, melyhez hozzájárult a mellkasi csontos váz szerkezetének megbomlása. Ezek együttesen a sértett fulladásos halálához vezettek”

– állapította meg az orvosszakértő.

Végül négy rendőrt ültettek a vádlottak padjára. A Kecskeméti Törvényszéken az I. rendű vádlott

életfogytiglant kapott emberölésért,

és a II. rendű vádlottra is 20 év fegyházat szabtak ki, míg két társuk enyhébb büntetéssel megúszta. Fellebbezések után a Szegedi Ítélőtábla az I. és a II. rendű vádlottak társtettesként elkövetett emberölésként minősített cselekményét (az ügyészség eredeti indítványának megfelelően) társtettesként elkövetett halált okozó testi sértésnek minősítette.

Az I. rendű vádlott B. Viktor szabadságvesztésének időtartamát 12 év fegyházra, a II. rendű vádlott B. Zoltán büntetését 10 év fegyházra enyhítette. A III. és a IV. rendű vádlottak végrehajtásában felfüggesztett börtönbüntetést kaptak.

Az ítélet indoklásában elhangzott: a Szegedi Ítélőtábla úgy ítélte meg, hogy a vádlottak nem emberölést, hanem halált okozó testi sértést követték el, mert szándékuk semmilyen formában nem terjedt ki a sértett megölésére. Ugyanakkor az I. és a II. rendű vádlott a testi sértés legdurvább formájáért felel, ezért az ítélőtábla indokoltnak tartotta, hogy az I. rendű vádlott az elkövetett bűneiért kiszabható legsúlyosabb büntetést kapja. A II. rendű vádlott esetében, azért, mert eggyel kevesebb bűncselekményben vett részt, és az elkövetések során a meghatározó személy minden esetben az I. rendű vádlott volt, 2 évvel enyhébb büntetés indokolt. A III. és a IV. rendű vádlottak I. fokon kiszabott büntetése arányos az általuk elkövetett cselekménnyel, ezért az ítélőtábla azokat a büntetéseket helybenhagyta – hangzott el az ítélet kihirdetésekor.

Ha már szóba került a másik két vádlott is, szólni kell arról is, hogy Izsákon, finoman fogalmazva, korábban is

„sérült” a törvényesség.

Az I. és a II. vádlott mellett a szintén rendőr III. és IV. rendű vádlottat négy másik, 2013 első hónapjaiban az Izsáki Rendőrőrsre előállított ember sérelmére elkövetett bűncselekmény miatt találták bűnösnek. Az I. és a II., illetve egyszer az I. és a III. rendű vádlott azért vertek meg előállítottakat, hogy azok vallomást tegyenek. A vádlottak egyes sértetteket jogellenesen a személyi szabadságuktól is megfosztottak, illetve az I. rendű vádlott az előállítások időtartamáról, valamint az egyik sértett kórházba szállításáról hamis közokiratokat állított ki. A sértettek a bántalmazások során nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedtek. A IV. rendű vádlott bűnéül azt rótták fel, hogy az egyik kisebb súlyú bántalmazásnál jelen volt, de nem lépett fel az I. és a II. vádlott erőszakos magatartása ellen.

Végül még annyit: a halálra vert, lopással gyanúsított férfi családtagjainak több milliós kártérítést fizetett ki a rendőrség.

Bátyi Zoltán

Pénzért ölte meg Renátó a cibakházi plébánost

magyar noir
2018.01.09.

„A Váci Egyházmegye, Cibakháza Nagyközség Önkormányzata, a cibakházi egyházközség, valamint a gyászoló család tudatja, hogy
Szarvas András tb. főesperes, plébános, Cibakháza díszpolgára, Cibakházáért Emlékérem kitüntetettje 2013. szeptember 11-én gyilkosság áldozata lett. Elhunyt paptestvérünkért az engesztelő szentmiseáldozatot 2013. szeptember 20-án, 10 órakor a cibakházi templomban mutatjuk be. Ravatalozásra reggel 7 órakor kerül sor. Majd délután 17 órakor, a nógrádi templomban szentmise keretében búcsúzunk el paptestvérünket, ezt követően a helyi temetőben szülei sírjába, az örök életbe vetett reménnyel helyezzük örök nyugalomra
.”

Ezek a szomorú sorok 2013 szeptemberében jelentek meg Cibakháza, a Jász-Nagykun-Szolnok megyében lévő, alig több mint 4 ezer lakosú nagyközség hivatalos honlapján.

Ezt pedig már 2017 januárjában közölhette az országgal a sajtó: „Tizennyolc év fegyházról 21 év fegyházra súlyosította a Szegedi Ítélőtábla annak a vádlottnak a büntetését, aki 2013 szeptemberében 14 késszúrással megölte a cibakházi plébánost.”

A két időpont között történtek felidézését azzal kell kezdeni, hogy W. Renátó (vagy ahogy magát szólíttatta baráti körben: a „kis Dzsigoló”)  2013 februárjában ismerkedett meg A. J.-vel, akivel néhány hónapig Budapesten együtt lakott. A. J. 2013. május 18-án Cibakházán bemutatta a vádlottat András atyának, aki plébánosként a Váci Egyházmegyéhez tartozó cibakházi Római Katolikus Plébánián teljesített szolgálatot. A 73 éves plébánost ekkor 

már számos betegség gyötörte,  

a hivatásával járó feladatok egy részét csak nehezen látta el, megromlott egészségi állapota miatt rendszeresen az egyházmegye tulajdonában lévő Suzuki autóval járt.

A plébános gyilkosa

Renátó és A. J. kapcsolata ugyan 2013 nyarán megszakadt, de a későbbi gyilkos ezután már jó ismerősként legalább kétszer járt Cibakházán a András atya lakásán, ahol egy-egy éjszakát töltött. Renátó időközben elhatározta, hogy középiskolai tanulmányait 2013 őszétől Tiszafüreden folytatja. Ezt el is mondta az atyának, aki megígérte, hogy pénzt is ad ahhoz, hogy Renátó terve valóra váljon.

Úgy tűnt, minden a legjobb irányba halad. De ez csak egy napig tartott…

Renátó szeptember 9-án Budapestről Tiszafüredre utazott azért, hogy az iskolába beiratkozzon. Azonban ez nem sikerült. Tiszafüredről Pestre tartva elhatározta, hogy mégiscsak Cibakházán betér az atyához, hátha a sikertelen beiratkozás ellenére ki tud könyörögni egy kis pénzt a segítőkész paptól. Este meg is érkezett Cibakházára, és 8 óra körül 

bekopogott a plébánia ajtaján.  

András atya természetesen szívesen fogadta, mint ahogy minden olyan embert korábban is, aki segítséget kért tőle. Renátót beengedte, vendégül látta és szállást is biztosított neki éjszakára.

Szeptember 10-én a kora reggeli órákban az atya autóval Nógrádba indult rokonlátogatásra, ezért megkérte Renátót, hogy hagyja el a plébániát. Ennek a fiú eleget is tett – az egész napot Cibakházán, illetve annak külterületén töltötte. Az atya délután 3 óra körül tért vissza a plébániára, ahol Renátó este ismét megjelent. Az ekkor zajló beszélgetés során az atya nyilvánvalóvá tette, hogy nem fogja Renátót anyagilag támogatni, és emiatt a két férfi között vita alakult ki. Renátó többször is arcon ütötte a plébánost, aki ekkor felszólította a támadóját, hogy távozzon a plébániáról.

Ez meg is történt, ám úgy fél óra elteltével Renátó visszatért. A bezárt kapun át bemászott az udvarra, az egyik nyitva hagyott mellékajtón bement az épületbe, ahol meglátta, hogy András atya már az ágyában alszik.

Renátó felébresztette a plébánost, és kérdőre vonta amiatt, hogy korábbi ígérete ellenére miért nem akarja őt támogatni. Az atya eközben az ágyban felült, s ekkor Renátó ismét többször megütötte a plébánost, majd megragadta a nyakát és fojtogatni kezdte. Később felkapta az ágy melletti íróasztalon talált kést, és 

14 késszúrással megölte a plébánost. 

Ezt követően az áldozat élettelen testét a használaton kívüli pincéhez vitte, és a testet a mélybe lökte.

Renátó visszament a házba, pénz után kutatott, s eközben megtalálta a plébános által használt autó kulcsait. Ekkor a pénz utáni kutatást Renátót abbahagyta, beült a kocsiba, és Budapestre ment, ahol a XIII. kerületben balesetet szenvedett. Itt a kocsit lezárta, és futva elmenekült a helyszínről az anyja lakására.

De hiába akart eltűnni, a rendőrség már szeptember 12-én elfogta.

Az I. fokú ítélet a Szolnoki Törvényszéken 2016. április 4-én született meg. Ekkor aljas indokból, különös kegyetlenséggel, a bűncselekmény elhárítására idős koránál fogva korlátozottan képes személy sérelmére elkövetett emberölés és jármű önkényes elvétele bűntettében mondták ki bűnösnek Renátót. Ezért őt a bíróság 18 év fegyházra és 10 év közügyektől eltiltásra ítélte.

Fellebbezések után került az ügy a Szegedi Ítélőtáblára, ahol még súlyosabb büntetés született – W. Renátót 

21 év fegyházra ítélték.  

Az ítélet indoklásában elhangzott: a vádlottat az elkövetett cselekmények miatt 10-25 évig terjedő szabadságvesztéssel sújthatta volna a bíróság. Ennek középmértéke, amiből a büntetés kiszabásakor ki kell indulni, 17 év 6 hónap. Az I. fokú bíróság helyesen látta, amikor a vádlottat 18 év fegyházra ítélte, hogy az elkövetett cselekményre tekintettel a középmértéknél súlyosabb büntetést kell kiszabni. Viszont nem kellő súllyal értékelte a a törvényszék, hogy a vádlott háromszorosan is minősülő emberölést követett el, így az ítélőtábla  indokoltnak tartotta a büntetés súlyosítását 21 év fegyházra.

András atya emléke előtt tisztelegve, úgy érzem, be kell mutatnunk életútját.

Szarvas András 1940. november 11-én született Nógrádon. Vácott szentelték pappá 1964. június 21-én, majd káplánként szolgált Tápiósülyön 1964 és 1969, Pestszenterzsébeten a Jézus Szíve Plébánián 1969 és 1970, Szentes-Főplébánián 1970 és 1978, Abonyban 1978 és 1979 között. Cibakházán 1979-től plébánosként vált a nagyközség szeretett polgárává.

„Isten szolgájának életét az alázat, a szerénység, a segítőkészség, valamint a tettrekészség jellemezte. Sokakkal jót tett, a faluban közkedveltségnek örvendett, felkarolta a szegényeket, annak ellenére, hogy ő is nagyon egyszerű körülmények között élt. Kétkezi munkájával is sokat tett a templomokért, különösen Cserkeszőlőért, és Tiszakürtért, nagy gonddal kezelte a cibakházi templomot.” – méltatták András atya munkásságát búcsúztatásakor. 

Bátyi Zoltán

 

 

 

Fegyházkérdés: túlélhető az életfogytiglan?

magyar noir
2017.12.29.

„Minimum negyven évre eltemettek a börtönfalak mögé. Nem akarok belegondolni ebbe az igazságba, mert negyven év egyszerűen felfoghatatlan, megszámolhatatlan. Negyven év egyszerűen ki sem bírható, bele is bolondulnék, ha azon törném a fejem, hogy huszonnyolc évesen kerültem börtönbe, és hatvannyolc leszek, amikor kiengednek.” 

Ezeket a mondatokat több évvel ezelőtt egy életfogytiglan, minimum 40 év fegyházra ítélt fiatalember (nevezzük S.-nek) fogalmazta meg nekem, amikor arról kérdeztem: egyáltalán milyen „technikákkal élhető túl egy ilyen hosszú időtartamú büntetés. Mivel bűnügyi történeteim olvasása kapcsán már számtalanszor kaptam meg én is ezt a kérdést, úgy gondoltam, hogy egy év zárásakor közzéteszem régen lejegyzetelt válaszát. Már csak azért is, mert országunkban több száz olyan ember él, aki nem hogy jövőre, de még a következő évtizedben sem reménykedhet abban, hogy kinyílik előtte a börtönajtó.  Hozzátéve: a szegedi Csillag börtönt járva azt láttam: a most következő börtöntúlélési-stratégia csak egy a sok közül. Nem általános, de elgondolkodtató…

 

Két-hároméves programokat állítottam össze

 

magamnak, hogy elkerüljem a végső kétségbeesést  – jegyeztem tovább válaszát.

– Megtervezem, hogyan vigyem végbe, és megtervezem azt is, mit cselekedjek, ha különböző akadályokba botlok. Most a festészettel foglalkozom. Nagyon régóta szerettem volna már megtanulni festeni, és a Csillagban erre van is lehetőség. Művésztanárok járnak be a börtönbe, képzőművészeti szakkör működik, csak rajtam múlik, hogy milyen szintre jutok el, mennyire elég a tehetségem. Eddig dicsérik a munkáimat – magyarázta S.,

–  És tanulok is. Szakmát szeretnék szerezni, tulajdonképpen mindegy is, milyet. Csupán azt szeretném bebizonyítani magamnak egy sikeres vizsgával, hogy bármennyire is telnek az évek, bármennyire is falak közé lettem szorítva, nem vagyok agyhalott. Azt sem hagyom, hogy az izmaim elsatnyuljanak. Nem vagyok nagyon kigyúrt fickó, egy azok közül, akik vastag karjukat, széles vállukat mutogatják, de azért rendszeresen ellátogatok az edzőterembe – húzta ki magát a széken ülve, mint aki ezzel az apró jelzéssel, a feszes tartással szeretné megmutatni nekem: ép, egészséges ember. Olyan, mint bárki más, a falakon kívül. Vagy még egészségesebb is.

A Csillagban hosszú időre elítéltek számolgatják hátralévő napjaikat, de a negyven év azért alighanem még annak is felfoghatatlan, aki tíz-tizenöt éves büntetést cipel a hátán – hoztam szóba beszélgetésünk során.

– Kerülöm ezt a témát. Egyébként sem könnyű megtalálni egy börtönben azt a társat, aki előtt szívesen kitárulkozik az ember. Akadnak persze olyanok, akik éjjel-nappal saját kínjukról, keserveikről beszélnek, de én a lelki problémáimat csak azzal osztanám meg szívesen, aki ezt át is tudja érezni. Mondja meg őszintén: negyven év fegyházat át lehet érezni? Mert szerintem nem. Ezért inkább soha nem hozom szóba, de egyébként a rabtársaimmal, úgy vélem, normális a viszonyom. Mint ahogy az őrszemélyzettel is. Soha nem volt problémám senkivel, egyetlen fegyelmi lapom sincs, egyetlen rossz szót nem szólt hozzám senki. Nem is az gyötör meg, hogy itt bent élek, hanem az: évtizedekig esélyem sincs arra, hogy kikerüljek innen, így azt tehessem, amit szeretnék.

– Minden egészséges ember természetes vágya, hogy egy társa legyen, gyöngéden közelítsenek hozzá.

 

A nő hiánya rettentően megvisel,

 

de ki lehet bírni. Hiszen ez a börtön mégiscsak jól felszerelt fegyintézet, televízió, rádió minden zárkában, akár az egész világot körbenézhetjük arról a néhány négyzetméterről. De én nem szívesen tévézem. Inkább csak a híradót nézem meg, vagy akkor figyelek a képernyőre, ha tudományos, ismeretterjesztő filmet adnak, a művészettel foglalkoznak. A Spektrum a kedvenc csatornám, de legtöbbször könyvet veszek a kezembe. Művészettel kapcsolatos kiadványok kötik le a figyelmemet, alaposabban áttanulmányoztam már nem is egy olyan művet, ami a festészet technikájával, vagy, mondjuk, színelmélettel foglalkozik. Krimi, netán bármilyen olyan mű, aminek gyilkosság a témája, nem érdekel. De szívesen olvasok mások életéről is. Például nagyon meghatott Székely Éva olimpiai úszóbajnok „Sírni csak a győztesnek szabad” című munkája, amiben leírta, hogyan küzdötte végig az életét.

–  Ha valami különös kegy folytán kiengednének innen, festő lennék, kis műhelyt nyitnék, gépeket vennék, olyan szerszámokat, amikkel asztalos munkákat tudnék elvégezni. És rengeteget utaznék, járnám a világot, megnézném a leghíresebb galériákat. Különösen Párizsba vágyom, a Louvre-ba, ahol a legkiválóbb mesterek munkáit másolnám. Idővel aztán így kialakulhatna a saját festői világom, legalábbis így gondolom – sorolta terveit, s úgy tűnt, néhány perce egészen megfeledkezett arról, hogy ezeket a terveket aligha tudja valóra váltani valaha is – mondta, majd elkomorult.

–  De én ezt már soha nem fogom kipróbálni, mert úgy érzem,

 

itt fogok meghalni a Csillagban.

 

Tervezhetek bárhogyan is, élhet bennem bármilyen remény, a negyven év akkor is csak legyőzhetetlen kilátástalanság, s ezt érezve az idegek egyszer úgyis felmondják a szolgálatot. A kérdés csak az, hogy mikor. Talán egyszer nem tudok majd szabadulni a gondolattól, hogy hatvannyolc évesen léphetek ki leghamarabb a szabadságba, amikor már sem a társadalomnak nem lesz szüksége rám, se nekem a külvilágra, és akkor én is kötél után nyúlok.

Nem az lesz az első öngyilkosság ezek között a falak között, s gondolom, nem is az utolsó. Már eddig is többször eszembe jutott, jobban jártam volna, ha felakasztanak, ugyanis az életfogytiglani börtön nem büntetés, hanem megtorlás, sokkal keményebb, mint a halálbüntetés. A húsz, netán a huszonöt év még elfogadható. Akkor az ember még belegondolhat a rácson kívüli folytatásba is, de negyven év… Igaz, már huszonöt év raboskodás is annyira meggyötri az elítéltet, hogy kiszámítani sem lehet, milyen emberként szabadul majd. Minden esetre az esély, igen az esély sokkal nagyobb a beilleszkedésre, de így…

–  Erőt belém a család önt, az ő kitartásuk, ragaszkodásuk nélkül nem is tudom, hogyan alakult volna már eddig is a sorsom. Pedig nem lehet könnyű anyámnak, hiszen nem egyszer megállították már, ezzel a szöveggel az utcán:

–  Aztán mondja: a maga fia az a többszörös gyilkos?  Ő meg azt válaszolta, igen, az enyém, de nem tagadom meg soha. Elkövette a tettét, megkapta a büntetését, az én vérem, az én életem része. Igen, ezt mondja mindig, mint ahogy minden alkalommal él is a lehetőséggel, hogy meglátogasson. Rengeteget beszélgetünk ilyenkor, úgy érzem, most ismerem meg igazán – mondta, majd elköszöntünk egymástól.

 De mi még ne köszönjünk el, kedves Olvasó! S. ítéletbe foglalt történetével adós maradtam.

A férfi 2000 szeptemberében

két nap alatt négy emberrel végzett

 

az Alföldön. Előbb egyik munkatársnőjét gyilkolta meg. A lány elhívta magához a férfit, előbb szeretkeztek, majd S. – az ítélet szövege szerint – minden előzmény nélkül végzett áldozatával. Előbb megütötte, majd fojtogatta, végül az alélt lány nyakát legalább kilencszer átmetszette. Később egy közeli faluba utazott, ahol a barátnője lakott nagyszüleivel.  S. vele is szeretkezett, majd felöltözött, kiment az udvarra. Itt egy vascsővel verte agyon a két nagyszülőt, és végzett a szerelmével is.

Ezután lemosakodott, magához vette meggyilkolt barátnője negyvenezer forintját, majd a falu központjából egy ismerősével hazavitette magát. Otthon átöltözött, s egy taxival a megyeszékhely egyik hipermarketjébe utazott. Itt egy jókora kést vásárolt, azzal akarta megölni magát. Délután felhívta az anyját, és sírva bevallotta neki: embert ölt, ezért bocsánatot kért. Ezt követően egy helyi hotelben szobát vett ki, ahol felvágta az ereit.

Néhány óra múlva azonban felébredt, és észrevette, vértócsa van körülötte a szállodai szobában. Megint felhívta az anyját, aki akkorra már értesítette a rendőrséget. S. a telefon másik végén faggatózó nyomozónak megígérte, ellenállás nélkül feladja magát. Nem nagyon bízhattak ebben a rendőrök, mert kommandósok segítségét is igénybe véve, egy éjjel-nappali boltban csaptak le rá.

S.-t, aki végig azt vallotta, valamilyen italába kevert kábító-bódító szer hatására cselekedhetett – mert ő, egyébként, egy békés, nyugodt ember. Kábítószernek semmi nyomát nem találták a vizsgálat során, mint ahogy abban is megegyeztek az orvosszakértők, hogy gyilkosságait teljesen ép elmével követte el, ezért jogerősen életfogytiglani, minimum 40 év fegyházra ítélték.

S. – úgy tudom – ma is él. Fegyházban, rácsok mögött. Nem tudom, fest-e még. Nem tudom, vágyik-e még Párizsba. És azt sem tudom, van-e még, aki boldog újévet kívánna neki…

 

Bátyi Zoltán

Karácsonykor sem vágyott haza a gyilkos

magyar noir
2017.12.21.

Egy „különleges” gyilkos története következik, olyan emberé, aki két asszonyt is a halálba küldött, majd a börtönben klasszikus zenét hallgatva pihente ki a munka fáradalmait. 

Amikor évekkel ezelőtt ezt a riportot készítettem a szegedi Csillag börtönben, egy kicsinyke nyomda is működött a börtön falain belül, ahol a Csillag elhasználódott könyvtári könyveit kötötték újra, mégpedig olyan szakember irányítása mellett, aki szabad emberként e szép szakma mesterfogásait a legmagasabb szinten sajátította el. Ügyes ember, rendkívül ügyes – mutatták be, csak jókat mondva róla a háta mögött. Aztán amikor beléptem papír- és ragasztóillatú birodalmába, a férfi így mutatkozott be:

– K. L. vagyok, elítélt, többszörös gyilkos. 

két asszonyt is agyonszúrtam, 

még csak fölidézni sem tudom hányszor vágtam beléjük a kést – kínált hellyel, s mire belelapozhattam volna jegyzettömbömbe, már beszélt is múltjáról, gyerekkoráról, apja zsarnokságáról.

– Annyi gonoszságot láttam én kölyökfejjel, hogy nem volt nehéz úgy döntenem: szelíden, nagy türelemmel és békességben fogom leélni az életemet. Így is történt ez 21 éven át, a házasságom alatt. Az esküvő után a nejem családjához költöztem, dolgoztam becsülettel nyomdászként, igyekeztem olyan anyagi hátteret teremteni, hogy semmiben ne szenvedjünk hiányt. Gazdagok persze nem lettünk soha, de azért szépen berendezett házban éltünk, tudtunk venni egy hétvégi telket is, ahol gyümölcsfákat ültettünk, növényeket gondoztunk, jutott a konyhára is. Csodálatos kis világ volt az a mi kertünk, amikor csak tehettem, oda menekültem ki a világ elől. Mert gyakran volt okom menekülni, minek is tagadnám. Tudja, az én anyósom beteges asszony, de ennél is nagyobb baj, hogy rosszindulatú, áskálódó teremtés volt. Még a gyerekünket is elvetette a feleségemmel, mondván: minek szülni? És amikor csak tudta, megkeserítette az életünket. De majdcsak vége lesz egyszer ennek a cudar, anyósos életnek, hitegettem magam, és ha a kertig nem is jutottam el, hát elvonultam a szobámba, magamra zártam az ajtót és Beethoven zenéjét hallgattam, vagy éppen Paganinit, mert mindkettő muzsikáját nagyon szerettem, és szeretem a mai napig is – mondta K. L.

– Szóval éltünk, ahogy élhettünk, kedves volt velem az asszony, szép szavakkal szólt hozzám, és persze az ünnepeket megültük mi is. Történt aztán egy január elsején, hogy újévet köszöntve átmentünk a szomszédba. Egyszer csak azt kérdi tőlem a házigazda: hát maguknál L., milyen kocsi szokott álldogálni a házuk előtt? Ugyan, ne beszéljen már ilyeneket, szomszéd, nem áll a mi házunknál idegen autó egy se – legyintettem a szavaira. De aztán már nem sokat kellett várni arra, hogy kiderüljön – bizony, kocsi is állt ott, meg 

belőlem is hülyét csináltak. 

– Megcsalt az asszony, mégsem akartam erre rájönni még hónapokig. Már augusztus 20-át is megünnepeltük, amikor váratlanul hazatértem, és láttam: más műveli az én kertecskémet. Valóban egy férfi volt az asszonynál. Durva helyeken ilyenkor szoktak előkerülni a vadászpuskák, de én csak beszélgettem azzal az úrfival. Kértem, húzza el a csíkot, hagyjon minket szépen élni a feleségemmel, hiszen tulajdonképpen jól megvagyunk mi egymással. De nem sokra mentem én a szavakkal. Ettől kezdve már hideg lett az élet a mi házunkban, a feleségem válással fenyegetőzött, hiába mondtam: asszony, hát 21 évet csak nem lehet így felrúgni, kidobni a szemétre – magyarázta K. L., úgy szövögetve történetét, hogy beszéljen is, szép mondatokat formáljon, de mégse jussunk el túl gyorsan a gyilkosság napjáig. Hosszú percek teltek el, míg végre kiderült: szeptember 7-ét mutatott ‘91-ben a naptár, amikor többször is megcsörrent a telefon náluk.

– Előbb úgy fél 10 tájékán szólt bele egy férfihang, majd 11 órakor megint telefonált. Tűnjön már az életünkből, menjem már, mondogattam, de mit értem én ezzel? Hát ezt érdemeltem én, ezért dolgoztam egész életemben, gondoztam a gyümölcsfákat, szépítgettem a kertet? Ezért tűrtem el az anyósom gonoszságait? – robbant föl bennem az indulat – idézte föl lassan már kilenc éve sorolt kérdéseit K. L. Majd hadarós szavakból rakta össze újabb mondatait. 

És akkor megöltem a feleségem. 

Előbb csak fojtogattam, majd valahogyan előkerült a nagykés is, és szúrtam, csak szúrtam, amíg éreztem, hogy van élet benne. Aztán bementem a másik szobába az öregasszonyhoz, ahhoz a gonosz lélekhez, aki még rejtegette is a feleségem szeretőjét, mert rejtegette, az is kiderült ám időközben, és nekiestem az anyósomnak. Soha nem felejtem el az arcát, amikor meglátta a feje fölött a kést – hallgatott el ismét K. L.

– A rendőrök órák múltán, a kertben találtak rám. Mert oda mentem én ki, a gyümölcsfáim közé. Ott áztattam cigarettát egy pohár vízbe, hogy nikotinnal végezzek magammal, de nem sikerült. Csak hánytam, forgott velem a világ, amikor megjöttek a rendőrök. Képzelje, kommandósokat küldtek rám, én rám, aki soha életében nem ártott senkinek, aki konfliktusba soha nem keveredett a törvénnyel. Nem vagyok én gengszter – mondtam nekik, aztán ők is megbékéltek, még beszélgettünk is.

– Hideg februárban mondták ki az ítéletet: 

13 évi fegyházra ítéltek, 

és leköltöztettek Szegedre, a Csillagba. Gondolhatja, milyen szívvel jöttem ide, amikor erről a börtönről csak elrettentő dolgokat hallottam tévében, rádióban, de még a Markó utcai gyűjtőfogházban is, ahol az ítéletemre vártam. De jobb, mint azt a kintiek hiszik.  Meg aztán itt már megszoktam, kitanultam a börtönéletet, tudom, mire kell vigyázni, és hogyan menekülhetek bele saját magányomba, ha már megőrjít az a sok erőszakos ember, Isten félbehagyott teremtményei, (mert hogy én csak így hívom őket), akivel itt összezárják az embert. Tudja, uram, a zene a rácson belül is zene, és ha Beethovent hallgathatok, és a gyümölcsfáimra gondolhatok, már sokkal könnyebben eltelnek a napok. Rakosgatom magamban a régen gyűjtögetett élményeket, azt a sok szép tájat, amit életemben láttam, és ez is ad egy kis erőt. El ne feledjem, egy karácsonyon haza akartak engedni, gondolom a jó magaviseletem miatt, de azt mondtam, köszönöm, nem kérem ezt az ajándékot. Mert itt már beállt az életritmusom, és ki tudja, milyen őrültséget követnék el, ha meglátnám, miként pusztul az a kert, amibe én annyi szeretetet és munkát fektettem.

– Meg aztán itt örömmel végzem a rám bízott feladatokat. A smasszerek látják, hogy nincs velem baj, ismerik a munkáimat, talán még tisztelik is a szaktudásomat. De van is mit csinálni. Ebben a műhelyben kötjük be a folyóiratokat, meg aztán a börtön könyvtárában is elhasználódnak olyan gyorsan a könyvek, hogy csak bírjuk energiával újra kötni őket.

– Persze börtön nagyon is lelket, testet gyilkoló dolog. Különösen a hétvége a kegyetlen, amikor egy zárkában van összezárva a sok rab. Hét közben viszont már könnyebb az élet, mert eljövök ide reggel 6-ra dolgozni, kettőig meg nem áll a kezem, aztán meg majd lesz valahogy elalvásig. 

Néha sakkozom, máskor meg vitatkozom 

a társaimmal. Akit ide bezárnak, mély gödörbe kerül, minek ássa, kaparja magát még mélyebbre azzal, hogy a fegyház rémségeivel riogatja magát, netán elmerül a múlt csúf emlékeiben. Így aztán nem gondolok a gyilkosságra se, mert nagyon szégyellem a dolgot. Nem érdemelt az asszony ilyen szörnyű sorsot. De talán én sem – hajolt meg K. L., s mire kimondhattam: viszontlátásra, már vissza is ért ragasztószagú könyveihez.

xxx

Hogy mi lett K. L. későbbi sorsa? Nem tudom. Mint ahogy azt sem, teremnek-e még a gyümölcsfák abban a kertben, ahol gyilkosságai után a nikotinos pohár után nyúlt…

 

Bátyi Zoltán

 

Mit érdemel egy apagyilkos?

magyar noir
2017.12.15.

Középiskolás fiú történetét mesélem el, egy olyan kamaszét, aki nem találta helyét a világban, de megtalálta azt a kalapácsot, amivel agyonverte a saját apját.

Mivel a fiú szinte még gyerek volt a gyilkosság idején, és vélhetően már szabadult büntetéséből, igyekszem úgy közzétenni történetét, hogy még véletlenül se lehessen ráismerni személyére. Ezért hát senki ne keressen nevet, a bűnügyi helyszín megjelölését se hiányolja, de még azt se kutassa, mely bíróságok ítélkeztek az ügyben.

Ambrus „Viszkis” Attila: 30 rablás 17 év fegyház

magyar noir
2017.12.06.

„Tizenhét év fegyházbüntetésre ítélte Ambrus Attilát, a Whiskys néven elhíresült rablót a Legfelsőbb Bíróság csütörtökön kihirdetett másodfokú, jogerős ítéletében. Ezzel az Legfelsőbb Bíróság két évvel súlyosította a Fővárosi Bíróság első fokon kiszabott 15 éves szabadságvesztés büntetését, valamint a jogi minősítést is több ponton is megváltoztatta.  Az eljárás adatai szerint a Whiskys posta- és bankfiókok, utazási irodák ellen elkövetett támadásaival összesen mintegy 200 millió forintot rabolt 1999-ig hét év alatt. Ambrus Attilát a jogerős ítéletben összesen 46 rendbeli, különböző értékre, részben fegyveresen, részben bűnszövetségben, társtettesként elkövetett rablás miatt mondták ki bűnösnek. Helyben hagyta továbbá az LB a fogolyszökésre és rongálásra vonatkozó elsőfokú elmarasztaló rendelkezést.”

Ezt a szikár tényeket felsorakoztató tudósítást 2002 szeptemberében tette közzé az MTI. De aligha akadt akkoriban egyetlen olyan, magára valamit is adó médium hazánkban, aki ne foglalkozott volna a Whiskys (mára Viszkisre magyarosított…) rabló történetével.

Mondhatnám: a Viszkis örök, hiszen nemrégiben kezdték el vetíteni a rablásai alapján készült filmet, a Viszkis kedvelt vendége beszélgetős műsoroknak, sőt mi több, akad olyan televízió (TV2), aki egy műsorsorozatában (Ázsia Expressz) még szerepet is ajánlott a Viszkisnek, amit ő  – megköszönve a lehetőséget  – el is fogadott.

Éppen ezért nem árt felidézni, miket is követett el Ambrus Attila, mielőtt még legendája Rózsa Sándori magaslatokba emelkedne.

 

A Villányi úton rabolt először

 

  1. január 22-ét mutatott a naptár, amikor Ambrus Attila az első rablását elkövette. Budapesten a Villányi úti 72. számú postahivatal volt a célpont, ahonnan 548 ezer forintnyi zsákmánnyal távozott. Ez az összeg mai szemmel nézve nem tűnik nagyon gigantikusnak, ám tudni kell: a 90-es évek vágtató inflációjának idején ez még igencsak komoly summának számított. Még az év márciusában Ambrus újra támadott: Budapesten a Hűvösvölgyi úton lévő postahivatal dolgozói rémülhettek meg akciójától. A zsákmány itt már 667 ezer forintot tett ki.

Mielőtt bárki azt hinné, most egy teljes felsorolás következik, megnyugtatom az olvasót: hely hiánya miatt erre nem vállalkozom. Legyen elég annyi, hogy a Viszkis összesen harminc akciót hajtott végre 1993 és 1999 között, zsákmánya pedig mintegy 200 millió forintot. (Csak összehasonlításul: 1997-ben egy 2+2 szobás összkomfortos társasházi panellakás ára Szegeden 2,5-3 millió forint volt.)

Érdekes módon a rablássorozat kapcsán mindig csak a Viszkis személye kerül elő. Az tény, hogy „magányos farkasként” indult rablóhadjáratára, miközben válogatás nélkül szemelt ki bankfiókokat, postahivatalokat, utazási irodákat, takarékszövetkezeteket. Ám később akadtak társai is. A negyedik rablását például unokatestvérével. V. Lászlóval együtt „oldotta meg”, A vállalkozó kedvű rokon ugyan egészségügyi okok miatt miatt kiszállt a buliból,  de a Viszkis nem maradt magára. A rablásai közben jégkorongozóként sportsikereket is hajszoló Ambrus Attila egyik játékostársával, A. Károllyal kötött szövetséget egy munkára, aki a rabolt pénzből adósságait rendezte, és ezzel be is fejezte bűnözői karrierjét.  Úgy tűnik, bűntársban is három a magyar igazság, mert Ambrus  – miután egyedül rabolgatott egy ideig – új segítőre akadt.  Megint egy jéghokizó kapcsolódott be a „vállalkozásba”, aki összesen 13 rablásban játszotta el a bűntárs szerepét.

1999 januárjában fogták el

Ez a szerepjátszás nem sikerült valami fényesen 1999. január 15-én, amikor a budapesti Frankel Leó úti OTP-ből 18 milliónál is több forintot vittek el. A bűntárs, O. Gábor ugyanis nem jutott messzire, a rendőrök némi üldözés után bilincset kattintottak a kezére. A betyárbecsület eddig tartott csupán: Gábor szinte azonnal feladta Ambrus Attilát, akit pár órával később az ártándi határátkelőnél elfogtak, miközben éppen igyekezett haza Székelyföldre.

A Viszkis már ekkor is legendává vált hazánkban. Hogy miért emelkedhetett Robin Hood-i magaslatokba, miközben soha egyetlen fillért sem áldozott a szegényekre, az összes rabolt pénzt saját luxusigényeire költötte, megérne egy külön tanulmányt. Egy tény: ez a hamis és indokolatlan „rajongás” csak még erősebb lett, amikor 1999. július 11-én a Gyorskocsi utcai börtönből sikerült megszöknie. Sőt mi több: ez után még három sikeres rablás elkövetésével is gyarapíthatta sikerlistáját. Egészen 1999. október 27-ig, amikor végül (és véglegesen…) elfogták Budapesten, abban a városban, ahol rablásai döntő többségét végrehajtotta. A főváros mellett csak Budakeszin és Vecsésen retteghettek még a Viszkistől a banki, postai alkalmazottak.

Mert bár Ambrus „Viszkis” Attila – talán éppen a rablások előtt megivott idegnyugtató viszkitől, amiről becenevét is kapta – szinte soha nem volt erőszakos, semmi kétség, akciói mindazokban félelmet keltettek, akiktől pénzt követelt. Ezt ki is hangsúlyozta a bíróság, amikor összesen 46 rendbeli különböző értékre, részben fegyveresen, részben bűnszövetségben, társtettesként elkövetett rablást, továbbá lőfegyverrel visszaélést fogolyszökést és rongálást rótt Ambrus Attila terhére, és kiszabta a 17 év fegyházról szóló ítéletét.

Rablóból lett keramikus

No, de ki is tulajdonképpen Ambrus Attila? Ha csak a szikár tényeknél maradunk, azt írhatom: egy székely férfi, aki 1967-ben született egy Csíkszentlélek nevű, valamivel több, mint 400 lelkes, többségében magyarok lakta községben, Erdélyben. 1988-ban szökött át Magyarországra, és egészen elfogásáig különböző csapatokban, így az Újpestben és a Ferencvárosban is jégkorongozott. A börtönben – ahonnan jó magaviseletére való tekintettel 2012. január 31-én feltételesen szabadlábra helyezték – nem töltötte tétlenül az idejét. Leérettségizett, és olyan szinten megtanulta a kerámiakészítést, hogy most abból él, vásárokban is árulja portékáit.

Ami pedig az idén 50 éves férfi „sztárolását” illeti, így nyilatkozott az egyik televízióban.

„Nem én kértem, hogy írjanak rólam könyvet, mint ahogy azt sem, hogy filmet készítsenek az életemről.”

Így igaz. Mint ahogy Rózsa Sándor sem kérte-gondolta, hogy egyszer a magyar irodalom legjelesebbjei közül többen is (Jókai Mórtól Móricz Zsigmondig) rengeteget tesznek azért, hogy egy köztörvényes bűnözőből legendát faragjanak…

 

Bátyi Zoltán

Farkas Helga-ügy: tenyérnyom vezetett a gyilkoshoz?

magyar noir
2017.11.27.

A „tenyérnyomos gyilkos” elfogásával egyelőre csak a megválaszolatlan kérdések száma nőtt. Pedig a Farkas Helga-ügyben abból már így is van elég.

1991. június 27-én, az esti órákban a Szeged és Orosháza közötti országúton rabolták el a 17 éves Farkas Helgát, aki egy piros Mazdát vezetett.

Ez tény.

Erről, valamint az ügy részleteiről bővebben már írtam a blogstaron. Az anyag az alábbi linken megtalálható.

Itt szóltam arról, hogy a dolgok mai állása szerint Csapó József és Juhász Benedek hajtotta végre az emberrablást, majd valaki (Talán Csapó? Talán nem Csapó?) végzett Juhásszal. Itt már korántsem merném olyan egyértelműen leírni: ez tény. Bár a hogyan történt?-re Juhász Benedek felesége adott egy nagyon is hihető választ. Megvárta férje temetését, majd feltárta a rendőrségen, hogy férje elmondása szerint Csapó és a férje állította meg Helga kocsiját, majd egy Csapó József által bérelt orosházi garázsba vitték a lányt, ahol a szerelőaknában megkötözve rejtegették. Amikor látták, hogy a zsarolásból nem lesz pénz, Csapó József zsákot húzott Helga fejére és egy zsineggel megfojtotta. A holttestet egy elhagyott orosházi csatornába dobták. Mivel attól tartottak, hogy megtalálják a tetemet, ezért egy évvel később összegyűjtötték a maradványokat és egy, a Békés megyei Gádoroshoz közeli erdőben benzinnel lelocsolták és elégették.

Ez tény? Ki tudja?

De Helga holtteste, földi maradványa sehol.

Ez viszont tény.

Farkas Helga meggyilkolásáért nem ítéltek el senkit.

Ez is tény.

Írtam arról is: az ügyben akkor nyomozó stáb egyik tagja, Palatinusz Gábor szerint korántsem olyan egyértelmű e két férfi szerepe. Ő a Farkas Helga-ügy végleges megoldását másban látja. Szilárd meggyőződése, hogy a bűncselekményt egy nemzetközi szervezett bűnözői szindikátus hajtotta végre, amelyben magyar is volt. Azért szindikátus, mert a bűncselekmény végrehajtóinak gerincét olasz szervezett bűnözés adta, de részt vettek benne németek is.

És akkor most bejárja az egész magyar sajtót a hír: Dél-Olaszországban találtak egy férfit, akinek a tenyérlenyomata azonos a 26 éve eltűnt magyar nő autóján talált nyommal. Erre mit írjak? Hogy ez tény? Nem írom. Először is azért nem, mert Palatinusz Gábort nem értem el telefonon, holott az általam ismert szám jó, ám csak az üzenetrögzítő kapcsol be. Nem írom azért sem, mert furcsának tartom, hogy az olasz rendőrség erről a „fantasztikus” leleplezésről eddig semmilyen közleményt nem adott ki.

Ez viszont tény.

Közben eljutott hozzám a hír: a héten Palatinusz sajtótájékoztatót hív össze.
Addig maradjunk annyiban: a „tenyérnyomos gyilkos” elfogásával egyelőre csak a megválaszolatlan kérdések száma nőtt. Pedig a Farkas Helga-ügyben abból már így is van elég. Persze, ha Palatinusz tényleg kinyílik a sajtónak, talán tájékozottabb leszek.

De ez is inkább csak talán(y), mint tény…

Bátyi Zoltán

Veszelka Imre, Rózsa Sándor legkedvesebb betyár cimborája

magyar noir
2017.11.20.

Veszelka Imre „szögedi betyár” alakját – köszönhetően leginkább a hetvenes években készült Rózsa Sándor filmsorozatnak – nagyon sokan ismerik ebben az országban. A Cserhalmi György alakította figura szerethető pusztai kalandozóként maradt meg az emlékezetben. De vajon milyen ember volt valójában Sándor legkedvesebb cimborája? – kérdeztem Veszelka Attila szegedi költő-írót, akit rokoni szál fűz a Rózsa bandában vitézkedő Veszelka Imréhez, és könyvet is írt róla.

 

A Veszelkákról az a családi hagyomány, hogy ősük egy felvidéki tót legény, aki köménymagot (és nyilván még orvosi füveket) árult, tehát „olejkár” volt. Tán épp ezért, a későbbiekben is „kollektívan” büntették őket a hatóságok, már az 1850-es évektől, éppen a betyárvilággal való kapcsolataik miatt. Korlátozták mozgásukat, eltiltották őket a megélhetésüket jelentő ridegmarha-tartástól, a pásztorkodástól. Nem engedték meg nekik a Várostól való legelőbérletet, jószágaiknak nem adtak ki marhalevelet (passzust), megfigyelték őket, minden lépésükről tudni akartak. Ami már most a személyes „érintettségemet” illeti a rokoni szálak terén, annak kibogozása, felfejtése igazi kaland volt számomra, mely kalandot lépésről lépésre átélhetik olvasás közben a kedves olvasók is, ne fosszuk meg őket ettől a kalandtól! 

42 bűntényért ítélték el

De ki is volt tulajdonképpen Veszelka Imre? Milyen bűnöket követett el? Hogyan került kapcsolatba Rózsa Sándorral?

Veszelka Imre igen ambivalens személyiség volt, ami alatt azt értem, hogy mialatt gátlástalanul kirabolta a legszegényebb embereket is (miképpen Rózsa Sándor), aközben 1849-ben lovasnak állt a Schmidt Ferdinánd százados vezérlete alatt álló szegedi mozgócsapatba, amikor nem csak egy szíjjal ellátott, jó karban lévő dupla csövű, kapszlis karabélyt kapott, de mellé 15 pengőt is. Ennek ellenére semmiképpen nem lehet napirendre térni afölött, hogy mégiscsak 42 bűntényért ítélték (az illavai fegyházban letöltendő) 15 évi börtönre. Rózsa Sándorral való kapcsolata „szegediségéből” és bűnöző mivoltából adódott, hiszen mindketten Szeged környékén garázdálkodtak, minden adott volt hát, hogy összetalálkozzanak.

Börtön után nagy szegénység 

  Hogyan fejeződött be élet-kalandja? Mi lett a család sorsa később?

Veszelka Imre, miután kitöltötte börtönbüntetését, kiszabadulván még hosszú éveket élt, roppant szegénységben. (A fáma szerint koporsó nélkül temették el.) Ha a Veszelka család utóéletét próbálja kutatni valaki, roppant nehézzé válik dolga, hiszen a fentiek miatt az amúgy is hallgatag Veszelkák mindig is igyekeztek (és igyekeznek ma is) letagadni Veszelka mivoltukat, fennen hangoztatva, hogy „ők nem azok a Veszelkák”.

A betyárvilág nagy ismerőjeként, hogyan foglalná össze véleményét arról a korról? Miként válhattak legendává a leghíresebb betyárok, miközben nagyon is durva, súlyos bűnöket elkövető emberekről van szó.

A betyárvilág kialakulása az akkori Magyarországon törvényszerű volt. A jobbágyokat számtalan feudális teher nyomta. Adók, közterhek garmadája, amiknek ha nem tettek eleget, elvették mindenüket. Idővel egyre több lett a nincstelen földönfutó, bujdosó azok közül, akik nem tudtak ezen kötelezettségeiknek eleget tenni. De nem csak a gazdák sanyargatták a parasztjaikat, hanem az udvar is a nemeseket. Ugyanis a napóleoni háborúk közepette a Habsburg-birodalom csontig eladósodott, amiért I. Ferenc különadókat vettetett ki, amik ellen a nemesség keményen tiltakozott. Megtagadták az adófizetést, szabotálták a felsőbb rendeletek betartását, ami még csak fokozta az országban meglévő kaotikus állapotokat. Megrendült a közbiztonság, ami melegágya lett a bűnözésnek. Nagyon sok kisemmizett jobbágy, zsellér lett ekkoriban betyárrá. Menekültek az embertelenül hosszú katonaidő elől is, ami gyalogos honvédnél tíz, lovasnál kilenc évre rúgott. A szabadságharc bukása után nagyon sok volt honvéd, illetve tiszt választotta a nádast, a bujdosást. Ezeket hívták találóan Kossuth-betyároknak, ami által még nemzeti ellenállási színezetet is kapott a történet.

Legendák nélkül nem lehet élni  

Hogy miért és miként születtek (és születnek ma is) a legendák? Fura dolog az emlékezet. Ki emlékszik ma már Szent István király vérgőzös háborújára, amit Isten nevében saját népe ellen indított, német lovagok, csapatok segedelmével? Ki emlékszik már arra, hogy az ősi énekmondóknak még az írmagját kis kiirtatta. Kinek jut eszébe, hogy Kossuth apánk, amikor világosi fegyverletétel előtt két nappal megorrontotta, hogy itt bizony baj lesz, villámgyorsan átruházott minden hatalmat Görgeyre (pedig ezt meg sem tehette volna, az alkotmány nem tette lehetővé), majd női ruhában, gyönyörűséges szakállától egy szálig megválván, „kendőben, rokolyában”, kilógott az országból, és onnan köpködött visszafelé – Görgeyre. Az elnyomott, frusztrált nemzetnek hősök kellenek, mert hősök, legendák nélkül nem lehet élni. Ha nincsenek ilyenek, hát csinál magának.

Bátyi Zoltán