Az utolsó „Csillagos” kivégzés krónikája

magyar noir

„Vissza kellene állítani a halálbüntetést!” Számos ilyen üzenetet kaptam az elmúlt hónapokban olyan emberektől, akik olvassák magyar noir címmel írt blogom gyilkosokról szóló történeteit. Meggyőződésem, a kivégzést követelők közül senki nem tudja pontosan, hogyan „rendeztek meg” egy akasztás a Kádár-korszak utolsó éveiben Magyarországon. Ezért is teszem közzé egy olyan, valaha büntetés-végrehajtásban dolgozó bévés tiszt visszaemlékezéseit, aki pontosan elmeséli, hogyan zajlott egy államilag elrendelt gyilkolás.

Javaslom: ezt az írást csakis 18 éven felüliek és erős idegzetűeknek olvassák el.

Előzetesen annyit: a közel három évtizeddel a történtek után „megnyíló” volt bévés olyan, két embert megöléséért halálra ítélt férfi utolsó perceiről számol be, akit 1987. szeptember 3-án 

hajnali 4 órakor akasztottak fel 

a Szegedi Fegyház és Börtön kivégző udvarán. Egyébként ez volt az utolsó kivégzés a Csillag börtönben.

– A rab őrzésében nem vettem részt, ám életének utolsó félórájára odarendeltek. De mielőtt erről a konkrét estről szólnék, beszélek az ítélet végrehajtókról, akik a 80-as években az egyik fővárosi BV intézet alkalmazásában álltak, általában, mint munkáltatási felügyelők. A kiválasztáshoz erős szűrőn kellett átmenniük. Voltak olyanok, akik már a betanulás időszakában visszaléptek, vagy az első „éles” helyzet megkezdésekor, az előkészületeknél mondtak csődöt. Azért kellett minden alkalommal két segédet is alkalmazni, hogyha bármi történik, a feladatot meg tudják oldani.

– Az ítélet végrehajtók mindig a kivégzés előtti estén érkeztek meg a végrehajtásra kijelölt büntetés-végrehajtási intézetben. Tévhit, hogy felkeresték a „célszemélyt”, bemutatkoztak neki, mintegy pszichikai, félelemkeltő hatást gyakorló szándékkal. Nem kizárt azonban, hogy rejtett helyről megfigyelhették őket. Ez alapján előkészítették az eszközeiket.

A Szegedi Fegyház és Börtönben az ítélet végrehajtás helye a parancsnoki épület belső udvarán volt. A helyet a központi udvarról odavezető, mintegy 10 méter hosszú, keskeny folyosón lehetett megközelíteni, melyről oldalirányban kisebb-nagyobb alagsori helyiségek nyíltak. Ezeket a börtönkonyhai alapanyagok időszakos tárolására használták. A kis – mintegy 10x10 méter alapterületű udvar mértani közepén egy kb. 20x20 centis, 20-30 cm mély, vaslappal kibélelt négyzetes üreg volt kiképezve, melybe a bitófa oszlopát állították be. Elé kétlépcsős dobogót helyeztek. Kivégzéskor az udvar egyik oldalán az intézet parancsnoki állományába tartozók, az intézetparancsnok, helyettesei, szakszolgálatok osztályvezetői és két orvos (a BV intézeté és egy igazságügyi orvos szakértő) sorakoztak fel. Az udvar másik oldalára a fal mellé egy hattagú, géppisztollyal felfegyverezett intézeti fegyőr volt rendelve „biztosító őrzési” céllal. Az ítélet végrehajtók a bitó mellett álltak. Az udvarra nyíló ajtónak háttal, tehát szemközt a bitóval helyezkedett el a bv. ügyész, a megyei főügyész, az ítéletet hozó és azt, valamint az elítélt kegyelmi kérvényét elutasító határozatot ez alkalommal kihirdető megyei bíróság vezető bírája.

Aznap (mint általában) az ítélet végrehajtásra hajnali 04.00 órakor került sor. A fent felsoroltaknak legalább fél órával megelőzően jelen kellett lennünk a kivégzés helyszínén. A végrehajtást megelőzően 

a halálraítéltet orvos vizsgálta meg, 

megszemlélve, nincs-e olyan olyan sérülése, vagy valamilyen heveny megbetegedése, mérgezése, netán akármilyen körülmény, mely az ítélet végrehajtását megakadályozhatná, vagy meghiúsíthatja. Az intézet nagy udvarán a gazdasági szolgálat felsorakoztatta a börtön járműveit – buszokat, tehergépkocsikat, furgonokat, rabszállítókat. Ezek motorjait be kellett volna indítani, mely elnyomná a hangot, ha a börtönrészlegből kiabálás, zajos részvéttüntetés, netán rendzavarás befolyásolná az ítélet végrehajtását. Cél volt az is, hogy a halálraítélt ne tudjon üzenetet, búcsúzó szavakat, segélykiáltásokat, vagy félelmében való kiabálást hallatni a börtönrészlegben tartózkodóknak.

Az udvar nem volt fedett, oldalról az intézet magas falai határolták, s akkor, hajnalban még sötét volt. A területet csak egy, az udvar felett átfeszített kábel közepén lógó sápadt színű lámpa világította be, illetve a bevezető folyosó mennyezetén lévő két hajólámpa. Oldalról, mint az őrség tagjának, rálátásom nyílt a bitóra, a bejáratra és a szemközti oldalra egyaránt. A folyosó végén feltűnt három alak – a két őr által közrefogott halálraítélt. A férfin – mint minden kivégzésre várón – kéz-láb bilincs volt, mely széles vaslapokból állt, melyet az elítélt csuklóira és két bokájára rögzítettek. A maga elé leeresztett kezeket és a bokákat szorító bilincseket olyan rövid lánc kötötte össze, hogy megakadályozta, hogy az elítélt a karját felemelhesse.

A halálra ítéltről már távolabbról látszott, hogy teljes önkontrollját elveszítette, nadrágjáén a sötét folt arról árulkodott, hogy székletét-vizeletét lehozatala során nem tudta tartani, úgymint önmagát sem, ezért 

őrei hóna alá nyúlva, felemelve vonszolták, 

különben összecsuklott volna a félelemtől. Nem tudott sem szólni, sem kiabálni. Arca teljesen eltorzult, tekintete már nem volt emberi, szemei eszelősen meredtek ki, szemgolyója rémülten forgott halálfélelmében.

A többi pillanatok alatt lejátszódott. Az őrök egy lépéssel a bitó mellé álltak, kezükből az ítélet-végrehajtók kiragadták a rabot és arccal a bíró felé fordították a fellépő felső fokára állítva, háttal az oszlopnak. A bíró a kezében tartott iratokból reszkető hangon, többször tévesztve felolvasta a halálos ítéletet, és az Elnöki Tanács elnöke által kiadott, a kegyelmi kérvényt elutasító határozatot, majd szólt: „Az ítéletet hajtsák végre!”

A végrehajtók egyike ekkor egy rövid kötelet ragadott meg és K. B.  lábszárát a boka fölött erősen, a bitó oszlopán körbetekerve hozzákötötte a fához. A fő ítéletvégrehajtó pedig a kezében tartott, fémlemezbetétes lyukkal ellátott kötél egyik lyukát a bitó tetejébe csavart vaskampóba akasztotta, a kötél végét egy pillanat alatt körbehurkolta az elítélt nyakán, majd azt keményen megszorítva húzva, hátul meg a másik megfelelő lyukat is a kampóba akasztotta. Ez biztosította, hogy a szorítás megmaradjon. Majd az elítélt fejére sűrű szövésű vászonzsákot húzott. A dobogóról lelépve az elítélt elé állva, annak mellén az inget kétfelé tépte. Ezután a bíró felé fordulva, vigyázzállásban jelentette az ítélet végrehajtását.

Ekkor csend következett. Minden szem az akasztott emberre szegeződött, aki a fojtás következtében próbált vergődni. Kezei ökölbe szorultak, lábai megfeszültek, karjait próbálta felfelé húzni, hogy levegye a kötelet, de a lánc nem engedett. Melle iszonyatosan rángatózott, látszott, szíve hatalmasakat dobban, majd a test 2-3 perc alatt elernyedt. Hosszú, idegtépő várakozás kezdődött: az orvosoknak ezután kellett megállapítani a halál beálltát. A szabályzat szerint először 20 perc várakozás után az intézeti orvos lépett oda hozzá, fonendoszkópjával meghallgatva, van-e szívverés. Újabb 10 perc múlva az orvosszakértő is megismételte ugyanezt, a törvény értelmében egybehangzó véleményükkel kellett igazolniuk a halál beálltát. Csak ezután lehetett a halottat levenni a bitóról és koporsóba helyezni.

De az a húsz perc! 

Álltunk halálos csendben 

és csak vártunk vigyázzban, mozdulatlanul. Életem leghosszabb húsz perce volt. A szemünk láttára szállt el egy élet egy emberből. Akármit is tett, a halál gondolata mindenkit megrendített. Minden halál szörnyű és az élő számára természetellenes. Körbenéztem: mindenki szemét forgatva fordult az ég felé, egymásra senki nem nézett, mindenki gyorsan és folyamatosan zihálva hatalmasakat sóhajtott. Én is. Próbáltam feltörő hányingeremet visszafojtani, s lassan éreztem a fejembe kúszó sötétséget.

Megijedtem: nem szabad szégyenszemre nekem, az őrt állónak itt elájulnom! Próbáltam főnökömre nézni, szuggerálni, nézzen vissza rám, inteni neki, ki akarok menni innen! Gyorsan. Nem nézett rám. Ő is az ég felé bámult, sűrűn, mélyeket lélegezve. Határoztam. Kiléptem az alakzatból, és minden önuralmam összeszedve lassan kilépdeltem, el a társaim, el az ügyészek, bírák, főnökök némán rám meredő, kérdő tekintete előtt. Csak ki, minél hamarabb az udvar biztonságába, a szabad levegőre!

Kiérve az épület kidomborodó lábazatára ültem le, lábam közé támasztott géppisztolyommal. A szemben várakozó IFA teherautó sofőrje a fülkéből gúnyosan mosolyogva nézett rám, de nem érdekelt. Vége volt. Kívánom az embereknek: soha, senki ne nézzen szembe a halállal. Még csak annyit: senki nem fedett meg később a gyengeségemért. – zárta emlékeit a nyugdíjas bévés tiszt.

 

Bátyi Zoltán

  

http://magyarnoir.blogstar.hu/./pages/magyarnoir/contents/blog/41907/pics/15042760316491416_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?