Az utolsó kivégzés Szegeden

magyar noir

1987. szeptember 3-án hajnali 4 óra után közel egy tucatnyi ember sorakozott fel a szegedi Csillag börtön kivégző udvarán. Az ítéletvégrehajtók mellett ügyész, bíró, börtönparancsnok, orvos, a kivégzés biztonságára ügyelő őrszemélyzet várta, hogy bevezessék az elítéltet.

Akkor még nem tudták: (bűn)történeti esemény tanúi lesznek, ugyanis a Szegeden végrehajtott utolsó kivégzés napja volt ez a szeptemberi csütörtök – a halálbüntetés eltörléséig (1990) többé már nem szólította a kötelesség a Mars (a 80-es években még Marx) téri Csillagba a hóhért.

Az akkori büntetés-végrehajtási viszonyokról tudni kell: a halálra ítéltet abban a városban végezték ki a Kádár-korszak utolsó évtizedében, ahol halálra ítélték. K. Barnabás halála ebből a szempontból is párját ritkító, ugyanis a Szentesen élő férfit a Csongrád Megyei Bíróság dr. Exterde Tibor vezette büntető tanácsa „csak” életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésre ítélte. Azonban az ügyész fellebbezett, így a Legfelsőbb Bíróság elé került az ügy, ahol a bírák úgy látták: K. bűneiért ennél is súlyosabb büntetést érdemel, így II. fokon halálra ítélték. Egészen pontosan a dr. Pálinkás György vezette büntető tanács küldte bitó alá. Az elítélt ekkor még reménykedhetett, hogy kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács elnöke méltányolja, és mégiscsak életben maradhat. K.-t azonban nem tartották méltónak a kegyelemre, így végül azon a szeptemberi napon szorult nyakán a kötél.

Pénz és szerelem 

De milyen ember volt, mit is követett el az utolsó, Csillagban kivégzett rab?

K. Barnabás 1956 novemberében született Szentesen. K.-t két nagy szenvedély fűtötte. Az egyik a pénz, a másik pedig a szerelem, ugyanis, ha mindent pontosan elemzünk, kiderül, ezek vezették a bűnhöz. Bár K. már egészen fiatalon aktív keresővé vált, a pénzzel nem tudott bánni, szétfolyt a kezei közül. Szülői támogatásra nem számíthatott, jövedelme egy ideig fedezte kiadásait, megtakarítani azonban nem tudott.

Egy válással végződő házasság után K. megismerkedett egy válófélben lévő asszonnyal, akivel össze is költözött. De a gondok itt is hamar jelentkeztek. Az erős fizikumú, kisportolt alkatú, 174 centiméter magas, 85 kilós K. Barnabás a külvilág számára kiegyensúlyozott embernek tűnt, csupán a hozzátartozóival szemben volt agresszív. Gyermekkorában, majd felnőttként is többször támadt az édesanyjára, meg is pofozta. Feleségét, majd élettársát is bántalmazta, de megverte féltestvéreit is.

És az indulat vezette első gyilkosságához is.

Mint említettem, K. 1984-től együtt élt Sz.-nével. Gyakran jártak szórakozni. Ezt az életet kezdetben bírták pénzzel. Felvettek ugyan kisebb kölcsönöket, de azokat vissza tudták fizetni. A nyomozás során kiderült: 1985. május 15-én kétezer forintjuk volt. A dátum és az összeg azért fontos, mert nem sokkal korábban rongálódott meg K. apjának autója egy balesetben. Fia felajánlotta a segítségét, de a szerelésre kapott pénzt a saját autójára költötte. Május 16-án reggel K. azzal  indult az apjához, hogy ezt elmondja, de végül úgy döntött, más megoldást keres. Ekkor jutott eszébe K. Antalné neve. Barnabás gyerek korától ismerte az asszonyt, tudta, hogy az állattartással foglalkozó K. család jó anyagi körülmények között él. Mivel K. jó viszonyt ápolt a nővel, tegeződtek, mindent összevetve, a pénzre vágyó férfi bízhatott abban, hogy néhány ezer forinttal K.-ék kisegítik.

Franciakulccsal verte agyon 

K.-né szívesen fogadta a váratlan vendéget. Barnabást beinvitálta a tanyára, ahol a konyhában beszélgettek. A férfi néhány perc után előadta: két-három hétre kellene neki úgy 3-4 ezer forint. Az asszony azzal utasította vissza a kérést, hogy a régi jó ismeretségre való tekintettel adna ugyan pénzt, de mivel tudja, hogy ezek a forintok az élettársának kellenek, akiről ő azt hallotta, hogy egy „részeges kurva”, így tőle ne számítson segítségre. Ezzel az asszony felállt az asztaltól, a kamra felé indult, mintegy jelezve: részéről a beszélgetést befejezte.

K. nagyon megütközött ezen a kijelentésen, meg is kérdezte a háziasszony, miért kellett ilyet mondania. Ám K.-né nem tágított a véleményétől, sőt ekkor már emeltebb hangon közölte látogatójával: élettársa iszik, és idegen férfiakkal tart kapcsolatot. Egyre hangosabban vitatkoztak, végül elkezdték egymást szidni. Amikor vita közben K.-né lehajolt, K. a varrószekrény tetején lévő másfél kilós franciakulccsal legalább nyolcszor, nagy erővel csapott az asszony fejére. A legtöbb ütés a nő tarkóját érte. A földre zuhanó asszonyt K. addig ütötte, amíg mozgott.

A gyilkos akkor sem esett pánikba, amikor látta, hogy áldozata már nem él. Hideg fejjel azon gondolkodott, hogyan lehetne a nyomozást tévútra terelni. Úgy 5-10 perces gondolkodás után úgy döntött, a helyszínt átrendezi, és rablógyilkosság látszatát kelti. Átkutatta a bútorokat, tartalmukat szétdobálta, mintha az elkövető pénz és értékek után kutatott volna. A lakás feldúlása volt a célja, de úgy gondolkodott, ha pénzt talál, elviszi magával. De csak néhány forintra bukkant az áldozat pénztárcájában, ahhoz viszont nem nyúlt.

A kutatás végeztével cigarettára gyújtott, a gyufát eldobta, aminek lángjától egy ruha meggyulladt. Ez adta az ötletet: nem oltja el a tüzet, hátha leég az egész ház. Áldozatát behúzta a kamrába, hogy minél később találjanak rá, majd a gáztűzhelyről az egyik palackot leemelte, annak és a gáztűzhelynek csapját is kinyitotta, arra számítva, ez is segíti a tűz továbbterjedését, és az egész tanya leégésével minden nyom eltűnik majd. A terv talán sikerült is volna, ha a gyilkos jobban ügyel a részletekre. Azonban amikor másfél óra után elhagyta a tanyát, becsukta maga mögött az ajtót, ezzel a lángokat elvágta a tűzet tápláló levegőtől. Így a tanya nem égett le, ám ennek ellenére a nyomozók nem találtak értékelhető nyomokat. 

Itallal űzte el félelmeit 

Pedig hatalmas lendülettel indultak a bűnvadászok a tettes nyomában. Számos ember kihallgatása során magát a gyilkost is kikérdezték, de konkrét bizonyíték nem merült fel ellene, s bár – mint később elmondta, állandó feszültség volt benne – jól tudta fegyelmezni magát, magatartása nem utalt arra, hogy ő lenne az elkövető. A rendőrök ugyan nem gyanakodtak, K. mégsem tudott megnyugodni, mert meg volt győződve arról, hogy mind élettársa, mint pedig az a barátja, akivel közösen akart autót javítani, tudja, ő gyilkolt a K. tanyán. Attól nem tartott, hogy a barát vezeti nyomára a rendőröket, de attól már igen, hogy élettársa szája eljárhat, netán éppen ittasan mondja el valakinek a gyanúját. Ezért aztán K. minden megtett annak érdekében, hogy az élettársát maga mellett tudja, igényeit kielégítse, naponta vigye szórakozni. Megfordultak Szegeden, Budapesten, jártak a Balatonnál is. Vélhetően az állandó feszültség feloldásának reményében kezdett el K. a korábbinál jóval gyakrabban italozni, volt, amikor már nem tudott mértéket tartani, és gyakran leittasodott. Ám ezt az életformát már nem bírta pénzzel, mind gyakrabban és egyre nagyobb összegeket kért kölcsön.

És ekkor érte újabb sokk K.-t: megtudta, hogy élettársa megcsalta, méghozzá az őt foglalkoztató és az autószerelésben segítségét felajánló legjobb barátjával. Ez is közrejátszott abban, hogy a pár különköltözött, de életformájuk sokban ezután sem változott. Az asszony fenntartotta a kapcsolatot K.-val, elfogadta a férfi által kínált szórakozási lehetőségeket, de ehhez ő maga pénzzel nem járult hozzá. Az sem érdekelte, megcsalt párja honnan teremti elő a forintokat. A volt élettárs kegyeiért még mindig harcoló K. ezután egyre jobban elsüllyedt az adósságokban, ismerősök és pénzintézetektől éppen úgy vett fel kölcsönt, mint apjától. Adósságai megközelítették a százezer forintot.

Gondoljunk bele: az 1980-as évek közepén járunk ekkor, egy olyan „szocialista” magyar valóságban, ahol a havi ötezer forintos fizetésre már viszonylagos anyagi biztonságot lehetett alapozni, vagyis százezer forint egy alföldi kisvárosban a legtöbb ember számára hatalmas összegnek számított. Így nem csoda, hogy 1986 júliusában, amikor a kölcsönök visszafizetésének határideje lejárt és jelentkeztek a hitelezők, K. úgy vélte: helyzete kilátástalanná vált. 

Festőművésznő lett az újabb áldozat 

Ekkor vetődött fel benne, hogy újabb bűncselekményt követ el. 1986. július 13-án döntötte el, hogy mindenképp pénzt szerez, csak egy olyan embert kellett találnia, akit érdemes kirabolni. Végül úgy döntött, hogy a szentesi B. Máriára támad. A 74 éves, visszavonultan, magányosan élő festőművész asszony még közvetlen szomszédjaival sem tartotta a kapcsolatot. Tudták róla, hogy látogatót sem fogad, maga intézi bevásárlásait, kutyáját éjszaka sétáltatta, de az a hír is járta, hogy a nagyobb összegű pénzt tart otthon.

K. tudta, nem lesz könnyű a bizalmába férkőzni, de július 17-én hosszas gondolkodás után mégis úgy döntött: minden áron pénzt szerez tőle. A szerszámai közül magához vett egy villáskulcsot és délután egy óra körül elment az asszony házához, amit a nő akkoriban kívánt felújítani. K. szóba elegyedett kiszemelt áldozatával, az építkezésre terelte a szót, és felajánlott a segítségét B. Máriának, aki arról panaszkodott, nem igazán haladnak a munkálatok.

Amikor a nő elmondta, hogy műtermet is szeretne építeni, K., aki pontosan tudta, mivel foglalkozik az asszony, nevetni kezdett, mondván: nem hiszi el, hogy a néni festő. Számítása bevált: az asszony egy órás beszélgetés után behívta a házába, hogy megmutassa a képeit. Itt egy-másfél órát beszélgettek a festményeket nézegetve, így bőven volt ideje K.-nak arra, hogy feltérképezze a lakást. Mivel azt is megtudta a beszédessé vált nőtől, hogy az nem bízik a bankokban, ezért inkább otthon tartja a pénzét, K. döntött: megöli a nőt.

Mikor az asszony egy képet mutatott neki, a háta mögé került, és ütni kezdte a villáskulccsal áldozata fejét. Úgy 10-12 ütést mért a nőre, aki ugyan megpróbált védekezni, de a földre zuhant, ahol a felbőszült gyilkos tovább ütötte-verte. Amikor K. látta, B. Anna nem mozdul, kutatni kezdett a lakásban, megnézett minden olyan helyet a lakásban, ahol pénzt remélt, de nem jutott sokra. A vitrinben lévő 13 ezer forintot és a 17 ezer forintot érő takarékbetétkönyvet nem találta meg, így végül nem vitt el semmit. Vélhetően igencsak csalódottan tüntette el ezután kéznyomait, majd úgy délután 5 óra tájban ment el a lakásból. A villáskulcsot a várost átszelő Kurca folyóba dobta, ahol a rendőrök azt meg is találták a nyomozás során.

Első fokon a Csongrád Megyei Bíróság tárgyalta K. ügyét, és a vádlottat életfogytig tartó szabadságvesztésére ítélte, ami akkoriban tulajdonképpen húsz év fegyházat jelentett, mivel két évtized után, jó börtönbeli magaviselet esetén lehetőség nyílt a szabadulásra. Ám nem ez a sors várt K. Barnabásra, ugyanis az ügyész fellebbezett, azt indítványozva: végezzék ki a két embert meggyilkoló férfit. A Legfelsőbb Bíróság helyt adott ennek az kérelemnek, és 1987. június 10-én a dr. Pálinkás György vezette bírói tanács azzal az indoklással, hogy „a vádlott cselekménye kimagasló tárgyi súlyú, társadalomra veszélyessége kiemelkedő, bűnösségének foka olyan magas, hogy társadalom védelme, az egyéni és az általános megelőzés csak a legsúlyosabb büntetés, a halálbüntetés alkalmazásával érhető el” bitó alá küldte K. Barnabást.

Akasztása 1987. szeptember 3-án hajnali 4 óra 30 perckor előírásszerűen, minden rendkívüli esemény nélkül zajlott le a Szegedi Fegyház és Börtön kivégző udvarán. 

Bátyi Zoltán

http://magyarnoir.blogstar.hu/./pages/magyarnoir/contents/blog/38083/pics/14944060776237040_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?