Orvosszakértők mentették meg az akasztófától

magyar noir

Négyszer gyilkolt a beléndekes asszony 

Bizonyíthatóan négy embert küldött a másvilágra Filó Margit az ötvenes és a hatvanas években Szegeden. A nagy szegénységben élő, közben – a kor viszonyaihoz képest – tetemes vagyonnal rendelkező, kedvességével, segítőkészségével könnyen mások bizalmába férkőző asszony a férjétől, a szomszédjától, a lakójától is különösebb lelkiismeret furdalás nélkül megszabadult, ha úgy látta, haszna származhat a gyilkolásból. 

Nem kellett sokáig sétálni Szeged Rókus városrészében az 1950-es, 60-as években ahhoz, hogy szegény emberrel találkozzon valaki. A települést szinte teljesen elpusztító 1879-es nagy árvíz után a belváros szép terekkel, hivalkodó paloták tucatjaival gazdagodott. Ám néhány százméternyire Szeged főterétől, az akkor még rendkívül elhanyagolt külvárosokban a legtöbben az árvíz utáni újjáépítéskor sebtében felhúzott, hatvan-hetven év után elvizesedő, omladozó épületekben laktak. Eközben a remélt munkalehetőségek mind több embert vonzottak a Dél-alföld központjába. Így még az egy-, legfeljebb kétszintes házak udvari melléképületei is albérlőkkel teltek meg, nem egyszer a mosókonyhákban is két-három gyerekes családok szorongtak.

Ilyen környéken nem kellett hatalmas pénzeket áldozni egy ház megvásárlására a II. világháború utáni esztendőkben. Így a nagy szegénységben sem irigyelte el senki Filó Margit vagyonát, azt a négylakásos házat, amit az egyedül élő, 34 éves, alkalmi munkákból tengődő asszony egy munkaügyi perből származó pénzből vett meg 1949-ben. A volt munkaadójától kapott pénz persze ahhoz kevés volt, hogy olyan ingatlant vásárolhasson, aminek minden helyiségét sajátjaként kezelhessen, a Hétvezér utcai építményt lakottan írták a Makón, 1915-ben született Filó Margit nevére. Szomszédjai akár még meg is sajnálhatták a szerencsétlen asszonyt, hiszen neki ebben a házában csak egy alagsori, szoba-konyhás lakrész jutott.

A háztulajdonossá lett asszony éppen úgy szegénységben tengette életét, mint a környéken lakók. Szó szerint kenyéren és vízen élt, agyonmosott ruhákban járt, de nagy álmokat dédelgetett. Ügyesen ráérzett arra, hogy a mind több falusit vonzó Szegeden biztos megélhetést nyújthat az albérleteztetés, ám ehhez meg kellett szabadulnia a ház lakóitól.

Különösen akkor hatalmasodott el rajta a pénz utáni vágy, amikor 1950-ben megismerkedett Barna Mihállyal, egy tehetősebb tanyasi gazdával, aki a háborúból rokkantan hazatérve úgy döntött, feleségétől elválva Szegeden kezd új életet. Kéményseprőként helyezkedett el, és amikor Filó Margitba szerelmesedett, büszkén újságolhatta: egy kis föld is van a tulajdonában. Így aztán föld házasodott a házzal, az ifjú pár - a kor viszonyaihoz képest - biztos anyagi alapokon álló házasságot köthetett. Ekkor már Filó Margit Barna Mihályné néven segédmunkásként helyezkedett el a város egyik gyárában, s oly ügyesen takarékoskodott, hogy még Debrecenben is meg tudott venni egy fél házat.

Ahogy teltek az évek, Barna Mihály egyre betegebb lett, 1958-ra egészsége nagyon megromlott, állandó ápolásra szorult. Mivel Barnánénak nem csak férjét, hanem idős édesanyját is ápolnia kellett a munka mellett, segítséget fogadott. Ezért megkérte egyik lakóját, az akkor már 73 éves Biczók Lajosnét, gondozza a betegeket.

– Fizetséget ezért nem tudok adni, láthatja szegénységemet, de megígérem, élete végéig ingyen lakhat a házamban – hozakodott elő Barnáné a kecsegtető ajánlattal, aminek nem lehetett ellenállni.

Az immár békés, nyugodt öregkorban bízható Biczókné nem is sejthette: pár hónap múlva a Hétvezér utcába gyakorta ellátogat a halál is, hogy aztán tíz éven keresztül leginkább Barnáné utasításai szerint forgassa a kaszáját.

Előbb a férj, Barna Mihály szenvedései értek véget. A majd egy évtizeden át tartó gyilkosságsorozat felgöngyölítésekor felmerült a gyanú: már ekkor is Barnáné gondoskodott arról, hogy a ház ura idő előtt átköltözzön a másvilágra. De a nyomozók egyetlen olyan bizonyítékot sem tudtak előhalászni a múltból, ami alátámasztotta volna a vádat. Annyit elmondott nekik az akkor már raboskodó Barnáné, hogy a halál előtti estén nagy adag gyógyszert adott fájdalmakra panaszkodó férjének, de mi mást is kell tenni, ha egy jó feleség arra vágyik, hogy meggyógyuljon élete párja. Arról meg aztán végképp nem tehet, hogy a medicinák nem segítettek, és reggelre Barna Mihály teste kihűlt, jöhetett érte a halottas kocsi.

Még mély gyász ült a házon, amikor újra könnyek között panaszolhatta az immár özvegy Barnáné: édesanyja is elhunyt. Hogy a szintén sok gondot, fejtörést, s persze költséget okozó anya halálához mennyi köze lehetett az akkorra a pénzbe szerelmesedett lányának, már soha nem derül ki. Egy biztos: az ötvenes évek végén, a környéken senki nem gondolt bűncselekményre, sokkal inkább a szánalom, mint a gyanú ölelte körbe a szegénynek hitt, kedves, behízelgő modorú özvegyasszonyt.

A nagy szomorúság nem tartott sokáig, hiszen gyorsan híre ment: özvegy Barnáné – aki a legmélyebb gyász közepette már azon törte a fejét, hogyan szabadulhatna meg az immár fölöslegessé vált ápolósegédtől, Biczóknétól –, új párt talált magának. Méghozzá nem is akármilyet. Míg korábban egy beteges ember nyűgeit kellett elviselni, özvegy Barnáné a szegedi piacon olyan, erőtől duzzadó kiszombori parasztemberrel barátkozott össze, aki ugyan jó néhány nyarat megért már, ifjonti csábereje elveszett de saját földjén gazdálkodva, szép ház tulajdonosaként büszkélkedhetett vagyonával.

A szintén özvegy férfi azt is elárulta, gyermekei már önálló családot alapítottak, így semmi nem állhat a közös boldogulásuk útjába. A megözvegyült Barnáné örömmel röppent volna ebbe a házasságba, de úgy érezte, előbb még le kell rendezni egy régóta húzódó ügyet. Mivel Biczókné még mindig elfoglalt egy lakást Barnáné házában, sőt mi több, mindezt ingyen s bérmentve tette, a pénzéhes háztulajdonos asszony döntött, végez bérlőjével. Az írni és olvasni alig tudó nő felmérte: olyan alkalmat kell kivárnia, amikor másra terelheti a gyanút.

1958 októberének egy napja erre tökéletesen alkalmas volt, ugyanis az idős bérlőnél egy férfi vendég járt. Barnáné az ismeretlen távozása után nem sokkal meglátogatta a betegeskedő asszonyt, türelmesen meghallgatta, mennyi fájdalom és nyavalya gyötri, sőt mi több, rendkívül készségesen elsietett gyógyszerért is. Nem sokkal később megnyugodhatott Biczókné, hiszen háziasszonya vízben feloldott tablettákkal kínált enyhülést a fájdalmakra. Amikor Biczókné álomba szenderült, Barnánéból kiszabadult a gyilkos vágy: a magatehetetlen asszony orrát, száját befogva megfojtotta Biczóknét.

Bár egy idős asszony halála túlságosan nem rázta meg a szegedi külváros népét, a rendőrség úgy vélte, jobb, ha tisztázza Biczókné elhunytának minden körülményét. A vizsgálat során az orvosszakértők rájöttek, a fájdalmakhoz mérve túlságosan sok gyógyszert nyelt Biczókné. Azt is kiderítették, hogy a halált mégsem ez a dózis, hanem fojtogatás okozta, Barnáné mégsem került rács mögé. Egyetlen olyan bizonyítékot nem tudtak feltárni a nyomozók, ami a háziasszony bűnösségét bizonyította volna, így „A tettes ismeretlen!” pecsétet ütötték az aktára, s Biczóknét tisztességgel eltemették.

Hogy a szertartás költségeit ki állta, a múlt ködébe vész. Ám nagyon valószínű, hogy a Hétvezér utcai ház gondos, szerény körülmények között éldegélő özvegy asszonya áldozott erre forintokat. Már csak azért is, mert Biczókné, minden vagyonát Barnánéra hagyta. Az csak később derült ki: a pénzről és ingóságokról rendelkező ajándékozó okiratot Barnáné hamisította. Igencsak elmélyülhetett a kapcsolat akkorra az új férjjelölt és Barnáné között, mert – mint az később kiderült – a levélre Varga Sándor hamisította alá a tanúk nevét.

Meg is kapta jutalmát, a fülig szerelmesedett férfi végül elnyerte özvegy Vargáné kezét, 1959 őszén elrophatták a táncot a lagziban. No, persze az agyafúrt gyilkos addig sem tétlenkedett. Az immár bűntárssá tett férfi, akinek éleslátását még a nagy szerelem is elhomályosította, afféle jegyajándékként özvegy Barnáné nevére íratta a fél házát. A vagyon megint gyarapodott. De lehetne ez sokkal több is – vélte a gyilkos asszony, ki akkor már az újabb emberölés tervén törte a fejét. El is határozta, addig nem lép oltár elé, amíg nem tisztázza ennek a tervnek minden részletét.

A kevés iskolával, de annál jobb emlékezőtehetséggel rendelkező nőnek eszébe jutott, a közeli mezőn nemrégiben rosszul lett egy fiú gyerek, mert mérges bogyókat evett. A fiúcska szerencsére túlélte ezt a kalandot, ám Varga Sándor nem. Miközben a vőlegény lagzijára készült, és serényen törte a kukoricát saját földjén szorgos menyasszonyával, özvegy Vargáné addigra több lépéssel előre gondolkodott vagyonszerző játszmájában. Az őszi betakarítás közben a fiút megmérgező bogyókból is begyűjtött jó néhányat, majd ezeket elrejtette Varga házának padlásán.

Ezt követően csak arra kellett rávennie a férfit, hogy végrendeletben gondoskodjon szerelméről arra az esetre, ha netán hamarabb távozna az élők sorából, mint választottja. A pénz és vagyon bűvöletében élő asszonynak ez az akciója is sikerrel járt. Varga Sándor minden vagyonát Barnánéra, de mondhatjuk azt is, Vargánéra hagyta, ugyanis miután odakanyarította nevét a végrendelet aljára, már csak három napot kellett várnia a nászéjszakáig.

És az ifjú pár boldogan élt, míg csak meg nem halt – Varga. Ezt a boldogságot viszont nem szabták túl hosszúra, mert 1959 karácsonyára Vargáné elkészítette a gyilkos vacsorát. A bogyókról azt hitte, beléndekmagot sikerült begyűjtenie, de tévedésből maszlagos redős szirmot pakolt a tarisznyájába. De mivel mindkét növény mérge azonos hatású, atropint tartalmaz, amiből kis mennyiség is elég a halálhoz, a gyilkossági kísérlet sikerrel járt.

Férje kedvenc ételébe, a töltött káposztába főzte bele az immár növénytanból is alaposabb ismereteket szerzett, félig-meddig analfabéta asszony. A méreg hatott, a férfi nem sokkal később rosszul lett, de erős szervezete ekkor még fel tudta dolgozni a maszlagos redős szirommal ízesített „csemegét”. Az ifjú házas mérgezésre persze nem is gyanakodott, csupán úgy vélte – mint mindenki más, aki szorosabb barátságot köt a töltött káposztával –, hogy jócskán túlette magát, ezért görcsöl a gyomra. Ezt a hitet erősíthette az is, hogy Varga másnapra jobban lett.

Ám ekkorra az asszonyában már szemernyi kímélet sem maradt – az ebédhez készített levest szórta meg méreggel. Majd még egy harmadik adagot is az ura elé készített, amivel már az erős szervezet sem tudott megbirkózni, Varga Sándor két hónappal a lagzi után meghalt. A temetésekben rendkívül jártas asszony gyorsan intézkedett az utolsó útról, majd a nagy szomorúság közepette néhány hét alatt elintézte az üzleti ügyeket, eladta volt férje minden reá hagyott ingó és ingatlan vagyonát, és Kiszomborról visszaköltözött Szegedre.

Bebizonyosodott tehát, a gyilkolásból lassan már sportot űző asszony „idegen pályán”, Szeged Rókusától elszakítva is képes úgy ölni, hogy ne keveredjen gyanúba. Miért ne hihette volna, hogy a Hétvezér utcai halálházba visszatérve tovább egyengetheti a nagy kaszás útját. No, persze az immár özvegy Vargáné névre hallgató asszony - aki változatlanul rendkívüli nagy szegénységben, alkalmi munkákból tengette életét, s közel sem hétköznapinak számító ingatlanvagyonáról Rókuson mit sem tudtak - nem siettette a dolgokat.

Szép komótosan felmérte a terepet, s a környéken lakók vagyonának ismeretében után úgy döntött, ezúttal az utca túloldalán élő 75 éves Siegel Ilonát küldi a másvilágra. Persze, csak ha sikerül úgy ügyködnie, hogy előtte az idős nő nevén szereplő fél házrészt előbb magáénak tudhatja. Özvegy Vargáné természetesen nem ajtóstól rontott be Siegel Ilonához, sokkal inkább jó szándékot sejtető mosollyal ajánlotta fel, hogy segít a rokkantnyugdíjából éldegélő, betegeskedő asszonynak abban, könnyebbek, gondtalanabbak legyenek hétköznapjai. Minden bizonnyal áldott jó léleknek hihette özvegy Vargánét a szomszéd, hiszen látta, az elvállalt bevásárlásokat, főzéseket és mosásokat rendkívül szorgosan elvégzi, a lakásában is nagyobb lett a rend Vargánénak köszönhetően.

1963-at mutatott a naptár, amikor a két asszony barátsága annyira elmélyült, hogy özvegy Vargáné a kérdésre – ugyan, kedveském, hogyan hálálhatnám meg ezt a tengernyi jót? – így válaszoljon: semmit sem kérek én, szívességből gondozom a nénit.

Kell ennél több egy korábban magára hagyott, egyedül élő asszonynak? Siegelnében annyira túlcsordult a hála, hogy kimondta azt a varázslatos mondatot, ami Vargánéban azonnal megint fellobbantotta a gyilkolás vágyát.

– Ha meghalok, mindent magára hagyok.

Néhány szó csupán, de Vargánénak nem is kellett több az újabb terv kovácsolásához. Hogy minden gyanú elkerülje egy esetleges újabb temetés rendezésekor, a gyilkosságra szakosodott özvegy egy eltartási szerződést ajánlott, hadd lássa Szeged Rókusa, ő ugyan ingyen nem kér, de nem is fogadna el semmit. No, de fő a biztonság: Siegel Ilonát rávette arra, hogy ezt a megállapodás közjegyző előtt is foglalják írásba, mert a szó, ugyebár elszáll, de az írás megmarad. Miért is ne? – vélhette Siegel Ilona, az írás elkészült, pecsétet is nyomtak rá.

Az éveken át annyira óvatos Vargánét azonban ekkor hirtelen teljesen elvakította a szerzési vágy. Eladatta Siegel Ilonával házrészét, s még azt is kiügyeskedte, hogy a vételárat az ő kezébe tegyék le. Ám még meg sem kapta a forintokat, amikor Vargáné már meg is rendelte leendő áldozata sírkövét. Amikor a sírköves rákérdezett, mikor hunyt el a megboldogult, Vargáné csak annyit válaszolt: még él szegény, de nagyon beteg, a halál napját majd ráér a mester bevésni a temetés után. Ez a nagy buzgólkodás aztán sokat segített a rendőrségnek abban, hogy rábizonyíthassák ezt a gyilkosságot is a Hétvezér utcai halálosztóra.

Ám addig még sok víz lefolyt a rókusi vizes árkokban. Vargáné két héttel a sírkövesnél tett látogatás után gyógyszerezte be áldozatát, majd miután az elaludt, az egyszer már bevált módszert vette elő gyilkosa. Párnával, paplannal fojtotta meg Siegel Ilonát, vagy mint akkor írta a helyi újság: „oly szorosan beágyazta a szerencsétlent, hogy az ne kaphasson levegőt”.

A rendőrség még ekkor sem figyelt föl a rókusi asszonyra, aki körül oly gyakran aratott a halál. Pedig Siegel Ilona halálát követően gyűlölködős pereskedés is indult az örökösök és a gondviselő között, aminek eredményeként végül Vargáné húszezer forinthoz mégiscsak hozzájutott.

Bár ekkor már három gyilkossággal érdemelte ki a sorozatgyilkos címet Vargáné, a nagy leszámolás még mindig váratott magára. Eredeti tervéhez – miszerint megszabadul a házban lakóktól – ugyanis nem sokkal jutott közelebb. Úgy vélte hát, itt az ideje a lakótársak elvadításának.

A legkülönbözőbb praktikákkal próbálta meg elűzni a Hétvezér utcai épületben lakókat. A falakat például addig locsolta, míg azok repedezni nem kezdtek, s a szegedi tanács nem utalt ki lakásokat. Két lakó élt is ezzel a lehetőséggel, akik helyébe aztán Vargáné négy albérlőt fogadott. De egy főbérlője, a 77 éves özvegy Tóthpál Mihályné semmi pénzért nem mondott le megszokott otthonáról.

Vargáné nem esett kétségbe, inkább újfent egy bevált praktikához folyamodott: elvállalta Tóthpálné gondozását. A biztonság kedvéért gyakorta elmondta a szomszédoknak, szegény Tóthpálné milyen beteg, nehogy gyanút kelthessen halála, majd 1968-ban Vargáné elkövette legbrutálisabb tettét. Mielőtt megfojtotta áldozatát, az idős asszonyt össze is verte. Az ütésnyomok olyan feltűnőek voltak, hogy a halál megállapítására kiérkező orvos azonnal riasztotta a rendőrséget.

A kihallgatások során aztán fény derült a Vargáné által elkövetett gyilkosságokra. A bűnös túlságosan nem esett kétségbe, nem magyarázkodott, csak az első vallatáson tagadott. Bűntudat sem zavarta meg később a beismerő vallomástételek közben. Sőt mi több, még magyarázatot is talált tetteire. Elmondta kihallgatóinak, hogy ő tulajdonképpen jót tett áldozataival éppen úgy, mint a magyar állammal.

– A meggyilkoltak mind betegek voltak, további szenvedéstől mentettem meg őket, az államnak meg legalább nem kell nyugdíjat fizetni nekik – állt össze Vargáné képlete.

Ilyen kijelentés után, és persze megismerve Vargáné nyomorban leélt éveit, azonnal felmerült a kérdés: épelméjű-e az, aki több házrész tulajdonosaként, tetemes havi bevétel mellett, százezer forintos takarékbetétkönyvet rejtegetve még a tisztességes ennivalót is megvonja magától, s hetente 20 forintnál többet nem költ magára? Az elmebetegség jelét látták abban is a vizsgálatban résztvevők, hogy Vargáné padlásán emberi koponyákat találtak. Mint elmondta: ezeket akkor gyűjtögette össze, amikor egy temetőben dolgozott. Azért őrizgette a csontokat – magyarázta a házkutatás után –, mert szentül hitte: a porrá tört koponyacsont, ételbe keverve, szerelemre gerjeszti majd mindazokat a férfiakat, akiket szívesen látott volna az ágyában. Mivel időközben kiderült, hogy Vargáné korábban kétszer is – 1938-ban és 1952-ben – elmekórtani klinikai kezelés alatt állt skizofréniás tünetek miatt, már a vádemelés időszakában az Országos Elmemegfigyelő Intézetben helyezték el a vádlottat.

A négy embert másvilágra küldő asszony végül soha nem ismerkedett meg a börtönélet viszontagságaival. Ugyanis több orvos szakértő, valamint az országos igazságügyi és egészségügyi tanács egybehangzó véleménye alapján elmebetegnek nyilvánították, s így a vádak alól felmentették. Egyben kimondták: mivel tartani lehet attól, hogy az elborult elméjű asszony újabb bűncselekményeket követ el, elrendelik zárt intézeti kényszergyógykezelését. Vargáné egy ilyen otthonban hunyt el, a Hétvezér utcai házat lebontották, a szegedi Rókus városrész legkegyetlenebb gyilkosának, „a beléndekes asszonynak” emléke csak a legöregebb helybeliekben él.

http://magyarnoir.blogstar.hu/./pages/magyarnoir/contents/blog/26328/pics/14599331726267726_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?