Miért kért pálinkát a rendőrgyilkos?

magyar noir

„Július 10-ére, keddre virradóra 0 óra 30 és 4 óra 30 között Budapesten, a XVIII. kerületi Vörös hadsereg útján, a Ferihegyi repülőtér melletti őrhelyen bűncselekmény áldozata lett a szolgálatát teljesítő Gyulai Károly 45 éves főtörzsőrmester.”

Ez az egy mondatos, „Rendőrgyilkosság Budapesten” címmel kiadott MTI hír döbbentette meg Magyarország közvéleményét 1979. július 13-án. E régi sajtóközleményt olvasva az idősebbek emlékei közül azonnal előbújik egy név: Soós Lajos. Ugyanis a pár soros sajtóanyagot idővel a békés szocializmusban szokatlanul nagy médiakampány követte. Kis túlzással: ember nem akadt, aki ne követte volna nagy figyelemmel a nyomozást és a tárgyalást.

Előbb persze a bűnügyekre akkor is nagyon fogékony „utca népe” a legkülönbözőbb, rémmesékbe illő történeteket találta ki a rendőrgyilkosság részleteit egyre komorabb színekkel felfestve. Amikor aztán fokozatosan nyilvánosságra került az ügy minden részlete, és az elkövető, pontosabban az ügy I. rendű vádlottja 1980 áprilisában már nyilvános tárgyaláson ismételte meg a rendőrségen és az ügyészségen megtett beismerő vallomását, kiderült: a legvadabb fantáziálgatások sem érték el azt a szintet, amit az élet, pontosabban Soós Lajos és társai valójában véghezvittek hosszú éveken át.

A csak rendőrgyilkosként emlegetett Soós 1943. szeptember 18-án született Tiszaörsön, földműves szülök gyermekeként. Négyéves volt, amikor a család felköltözött Budapestre. Már általános iskolásként kiderült, Soós Lajos nem fogad el semmilyen kötöttséget, öt osztály elvégzése után be is fejezte tanulmányait, hétköznapjait csavargással töltötte. Élni persze valamiből kellett. Bár soha nem derült ki pontosan hány bűncselekményt követett el, amíg először ölésre szánta el magát, az tény: a sorozatgyilkosságát tárgyaló peréig, már nyolcszor volt büntetve, és összesen 10 év 6 hónapot töltött börtönben. Bűnlajstromán leginkább lopás szerepelt, de például 1969-ben fogolyszökés és hamis tanúzás is párosult a lopásokhoz. A szabadlábon töltött időkben segédmunkásként dolgozott, gyakran váltogatva munkahelyeit, majd 1978-ban hivatalos gépjárművezetői jogosítványt szerzett. Letartóztatásakor a Gyermekélelmezési Vállalat sofőrje volt.

Soós mellett a vádlottak padján hatan ültek. A II. rendű, 1941-ben Győrben született, de Pesten élő vádlott, György József, aki szintén csak öt általános iskolai osztályt tudott befejezni, lebukása előtt szinte párhuzamos életet élt Soóssal. A hivatásos gépkocsivezetői papírokkal bíró férfi munkakönyvében is számos bejegyzés szerepelt, vándorlásait „csak” az a 8 év 8 hónap szakította meg, amit különböző börtönökben töltött könnyű testi sértés, lopás, sikkasztás, közveszélyes munkakerülés, kerítés miatt. A két „foglalkozásszerűen bűnöző” társával szemben a III. rendű vádlott, az 1959-es születésű, Várpalotáról Pestre költöző Németh István büntetlen előéletűként került rendőrkézre. Ő befejezte általános iskoláit, sőt mi több, még szakácsipari tanulónak is beállt, de vizsgáit nem tette le, segédmunkásként dolgozott, majd ő is teherautó volánja mögé ült. Varga László (1944 - Budapest) IV. rendű vádlott életútját így összegezhetjük: korán elhaltak szülei, családtagok nevelték, csavargás miatt állami gondozásba került, szakmát nem tanult, segédmunkásként tizenkét munkahelye volt, hat jogerős ítéletben összesen 14 év börtönt szabtak ki rá. A hosszúra nyúlt vádlottak padján ott ült még V. rendű vádlottként Mester János és Soós Lajos felesége is, ám az ő bűneik (lopás, közokirat-hamisítás, üzletszerű kéjelgés) annyira eltörpülnek a többiek gaztettei mellett, hogy tevékenységük több szót nem is érdemel.

Összpontosítsunk hát arra a sok éven át tartó cselekménysorra, amiből kiderül: a bűnbanda központi figurájára túlságosan is elnéző meghatározás a rendőrgyilkos. Ugyanis Soós négy embert ölt meg, különösen kegyetlen módon. Ám mielőtt időrendi sorrendben felidéznénk a tetteket, érdemes azt is feltárni, hogyan jutottak a gyilkosok nyomára.

A főtörzsőrmester eltűnését összehangolt akció követte. Harminc négyzetkilométeres körzetben rendeltek el kutatást a nyomozás vezetői, amibe a rendőrség mellett bevonták a hadsereget és a munkásőrséget is. Két nap sem telt el, és az őrbódétól 9 kilométernyire megtalálták egy kukoricásban elásva a tetemet, akinek ruháján bordó festékmaradványokat fedeztek fel. Ezek az őt szállító autóról származhatnak – vélték a nyomozók, s máris megkezdődött minden fellelhető bordó színű gépjármű átvizsgálása, míg végül 14 ezer(!) autó leállítása után Tatabánya közelében figyeltek fel egy olyan bordó Polski Fiatra, aminek gazdája otthon, egészen pontosan Vecsésen felejtette az úti okmányokat.

A sofőr Soós egyik rokona volt, az autó pedig Soós Józsefé. Az is gyorsan kiderült, hogy Gyulai Károlyt egy Wartburg féltengellyel ütötték le, ugyanis ezt a tárgyat néhány száz méternyire az elhantolt rendőr tetemétől találták meg Időközben előkerült Gyulai fegyvere is egy XVIII. kerületi orvosi szakrendelő női mosdójában. Miután augusztus végén már egy sokkal több részletet tartalmazó MTI közlemény is napvilágot látott, kérve a lakosság segítségét, és a kor egyik legnézettebb televíziós műsora, a Kékfény is minden adásában nagy teret szentelt az ügynek, egyre több segítő akadt. Minden körülmény alapos mérlegelése után három hónap kellett a tettesek kézre kerítéséhez.

Ők persze először minden tagadtak, de előbb Soós bűntársai törtek meg, majd – erről tudva – maga Soós is, akit akkor már három gyilkossággal gyanúsítottak. És akkor „robbant a bomba”: Soós Lajos beismert egy olyan negyedik emberölést, amiről soha nem hitték volna a nyomozók, hogy Soós műve. De még azt sem, hogy az addig eltűnt személyként kezelt férfi gyilkosság áldozata lett.

A hatalmas érdeklődéssel kísért tárgyalás végül 1980 áprilisában kezdődött meg a Fővárosi Bíróságon. Az erről szóló híradásokból tudhatta meg az egész ország, hogy Soós sorozatgyilkossága, ha váltott tettestársakkal is, de már 1968 májusában megkezdődött.

Soós a hatvanas években, amikor több börtön kosztját is megízlelhette, valami nagy dobásra készült. Ezt a tervét megosztotta Varga Lászlóval, akihez közös börtönélmények fűzték. Miután 1968 februárjában együtt szabadultak, a terv tovább érlelődött, s eldöntötték: nagy pénzhez csakis akkor juthatnak, ha valahogy fegyvert zsákmányolnak. Varga vetette fel: van egy barátja, Pataki Károly, aki pénzügyőrként szolgál, és az ő szolgálati pisztolyát kellene megszerezni.

1968 májusában felkeresték Patakit, akivel még aznap, italozás közben összebarátkozott Soós is. Miután több helyen – így Pataki lakásán is iszogattak, ahol a finánc őrmester megmutatta szolgálati fegyverét – eljutottak Soós vecsési házába, ahol a későbbi áldozatot eszméletlenségig lerészegítették, lefektették, majd mikor elaludt, elvették lakáskulcsait. Ezt követően Soós visszament a pénzügyőr otthonába, ahonnan elhozta a pisztolyt.

Mivel attól tartottak, hogy Pataki az eltűnt fegyvert keresve azonnal rájuk gyanakszik majd, úgy vélték: tettük csak akkor maradhat titokban, ha végeznek a finánccal. A gyilkos ütéseket egy baltával Soós mérte Patakira, majd a tetemet elásták a ház kertjében. Ám mielőtt elföldelték volna, levágták az áldozat fejét, amit a tetem többi részével temettek el. Bár a két gazfickó tettét a fegyver megkaparintása érdekében követte el, a pisztolytól később, a lebukástól félve megszabadultak. Ha számba vesszük a szerzeményeket, kiderül: a szerencsétlen pénzügyőrnek végül egy, a lakásáról elhozott Tesla magnó, és azért az ezer forint miatt kellett meghalnia, amit eladott ruháiért kaptak.

Hogy miért nem nyomoztak 1968-ban is olyan erőkkel egy eltűnt hivatásos tiszthelyettes ügyében, mint az megtörtént tíz évvel később? A válasz meglepő, de elfogadható. Pataki eltűnése után egyre hihetőbbé vált az a pletyka, amit egyébként maga Varga terjesztett legnagyobb hévvel, hogy a pénzügyőr disszidált. Ezt mesélte annak is, aki az ezrest adta a pénzügyőr ruháiért. Így aztán a hatóságok ezt a variációt elfogadva inkább még titkolták is az ügyet, majd azt sem gátolták, hogy Pataki felesége eltűnt férjét a hetvenes évek elején holttá nyilváníttassa.

Soós második gyilkosságakor is egykori rabtársat választott társnak. György Józseffel a hetvenes évek elején a sopronkőhidai börtönben ismerkedett meg, és hamarosan kiderült: szabadulásuk után mindketten újabb bűncselekményektől várják a szebb jövőt. 1972 októberében nagyobb összeg megszerzésére kínálkozott alkalom. Abban a törökbálinti házban, ahol Soós későbbi anyósa élt (és akit élettársa ötletére Soósék ki is akartak rabolni, csak nem sikerült!), lakott egy idős asszony, a megözvegyült Farkas Józsefné. Soós biztosra vette, valamennyi pénzt, értéket nála is találhatnak. Az alaptervben fel sem merült, hogy gyilkoljanak, ám a rablást tervezgetők legnagyobb bánatára a néni, amikor október utolsó napján Soósék megjelentek a házánál, nem ment el otthonról.

Ekkor bekopogtattak Farkasnéhoz azzal az ürüggyel, hogy élettársa anyjának szeretnének üzenni. Amikor bejutottak, már pontosan tudta Soós: ha nem akarnak tanút hagyni maguk után, ölnie kell. Rátámadt a korához képest keményen védekező asszonyra, leteperte a földre, rátérdelt, és egy piszkavassal szétverte a fejét, majd egy – a konyhaasztal fiókjában talált II. világháborús, kiélesített szuronnyal átvágta a néni csuklóján az ereket is. Természetesen ezt követően átkutatták a lakását, és összesen 530-540 forintot találtak, amin később megosztoztak. Magukkal vittek egy zsebrádiót is, amit aztán eldobtak a közeli erdőben.

Soós harmadik gyilkosságát felidézve megint új név bukkan elő: Németh Istváné. Az akkor még csak 19 éves fiatalemberrel 1979-ben ismerkedett meg Soós, mindketten az István kórházban dolgoztak gépkocsivezetőként. Németh is úgy érezhetett, mint Soós: ebből nem lehet jól megélni, a meggazdagodáshoz vezető legbiztosabb út a bűnözés. Néhány hónap alatt annyira kiismerték egymást különböző lopások, autófeltörések során, hogy Soós bizalmába fogadta Némethet, és megosztotta vele nagy álmát: fegyvert kéne szerezni, amivel aztán elkövethető a nagy balhé, akár egy bank kirablása is.

A fegyverrablás lehetősége fel is merült, amikor 1979. június 23-án Budapestről hazaindultak Vecsésre. Németh az akkor még Pest határában álló, Steinmetz kapitány (1944-ben, Pest határában - egyes források szerint a németek által megölt, mások szerint kocsijával aknára futott - szovjet tiszt) szobrához érve felvetette, mi lenne, ha leütnék a közelben posztoló rendőrt, és máris lenne fegyverük. A jóval tapasztaltabb Soós azonban kijelentette: ilyen forgalom mellett őrültség erre az akcióra vállalkozni, ezért aztán tovább hajtottak, egészen a vecsési Halásztanya vendéglőig, ahol Németh kólát és kávét szeretett volna inni.

A zsúfolásig megtelt helyiségben egy magányosan üldögélő férfi asztalánál foglaltak helyet, akitől megtudták: tulajdonképpen ünnepelni tért be a Halásztanyára, mert a felesége aznap szülte meg harmadik gyereküket. Erre persze inni kellett, és a 29 éves fiatalembert, Borai Lajost le is gyengítette a szesz.

Soósban máris megfogalmazódott az ötlet: íme egy könnyen kifosztható áldozat, talán még sok pénz is van nála, nem lehet habozni – közölte Némethtel, aki egy percig sem ellenezte a balhét. Szerencsétlen Borai még azzal is gyilkosai kezére játszott, hogy éppen őket kérte meg, ugyan vigyék már haza Üllőre, ha kell, még ki is fizeti a viteldíjat. Így is történt, egy százast nyomott Soós markába. Amikor kocsiba szálltak, Soósék elvették Borai karóráját, maradék pénzét, néhány száz forintot zsákmányolva. Majd amikor félreálltak egy elhagyatott helyen – a sok ital után könnyíteni akartak magukon –, a két rabló úgy döntött, Borai nem maradhat életben, hiszen kocsijukat is látta, a rendszámot is megjegyezhette.

Így aztán az autóba visszaülő Borait Soós kirángatta az ülésről, elgáncsolta, és a földre eső férfi mellére térdelt. Egy pillanattal később már rúgós késével ejtett sebet áldozata nyakán. Németh sem akart kimaradni a gyilkosságból, ő Borai mellé térdelt, majd kétszer mellkason szúrta. Egyszer sem vétette el a célt: mind a két szúrás szíven találta a férfit. De ennyivel nem elégedett meg az ifjú, de könyörtelen gyilkos. Németh még kétszer szúrt Borai nyakába, majd többször fejbe is rúgta az akkor már haláltusáját vívó Borait.

Ezt követően a tetemet behúzták egy bokor alá, és hazamentek Vecsésre. Ám hajnalra már tudták, nem igazán jó rejtekhely egy bokor alja, túl könnyen nyomukra bukkanhat a rendőrség, ha felfedezik a hullát. Ezért visszatértek a tett helyszínére, beemelték a kocsiba a hullát és egészen Tiszapüspöki határáig utaztak, ahol egy elhagyatott területen elásták a tetemet.

Borai Lajos megölése mit sem változtatott Soósék tervén: fegyver kell, akár rendőrgyilkosság árán is. Soós tudta: élete talán legnagyobb gaztettét hajtja végre, ami nem kis kockázattal jár, ezért Györgyöt is, Némethet is bevonta az akcióba, amihez végül 1979. július 9-én vonult ki a banda Ferihegy mellé. Több órás várakozás után csak hajnal kettő körül közelítették meg az őrbódét, amitől nem messze kocsijukat leállították, a motorház tetejét felnyitották, és oly hangerővel vitatták meg a nem várt „műszaki problémát”, hogy arra a közelben posztoló Gyulai főtörzsőrmester felfigyeljen.

A segítőkész rendőr oda is lépett hozzájuk, de ekkor kiderült, nincs olyan elemlámpájuk, amivel megvilágíthatnák a motort. Gyulai ezért visszatért szolgálati helyére egy lámpáért, majd amikor újra a kocsihoz ment, már azt láthatta, a három férfi a csomagtartóban kotorászik. Ekkor lépett akcióba Soós, és lesújtott a Wartburg féltengellyel. Az ájult rendőrt beemelték a csomagtartóba, Soós elvette Gyulai szolgálati fegyverét, Németh pedig az őrbódéhoz rohant, hogy megszerezze a géppisztolyt is. Ám nem találta, így amikor dolga végezetlenül visszatért, és kocsiba ült, a gyilkosok azonnal elrobogtak Vecsés felé. Erről az útról letérve felfigyeltek a csomagtartóból érkező nyöszörgő hangra.

A rendőr tehát él! – döbbentek meg a támadók. Gyorsan leálltak, és Soós ekkor ismét fejbe vágta áldozatát. Útjukat a Hajcsár úton folytatták, és ott emelték ki a testet a kocsiból. Gyulai Károly még ekkor is életben volt. Ezen Soós nagyon feldühödhetett, mert több csapással zúzta-törte a rendőr fejét, majd elővette zsebkését, amivel átvágta a rendőr nyakát. György sem maradt tétlen: ő áldozatuk kifosztásával volt elfoglalva, míg Németh a sírt ásta. Ebbe temették a főtörzsőrmestert, míg a féltengelyt, és az ásót egy közeli bokros részben rejtették el. Ezután hazatértek Vecsésre, ahol Soósra még munka várt, ki kellett takarítania autóját. Gondos munkát végzett, de mint a most következő idézet is bizonyítja: szerencsére nem eléggé alaposat.

„Vesztettem, bűntársaim juttattak ide, de Varga ebben nem részes. Senkire nem fogtam többet, mint amennyit csinált. Hogyan sodródtam ide? A pénz miatt. Magamról talán annyit, hogy bandita vagyok. Pózolok, vagy nem pózolok, egyre megy, nekem könnyebb a halálos ítéletet így elviselni. A súly rajtam van. Rögtön szeretek törleszteni, sokszor erre nem volt módom. Csupán az a kérésem az igen tisztelt bírósághoz, hogy az ítélet elhangzása után helyezzék szabadlábra a feleségemet.”

Ezeket a mondatokat Soós Lajos az utolsó szó jogán mondta el ítélethirdetése előtt.

És most lássuk, milyen erővel csapott le a törvény a bűnösökre.

A Fővárosi Bíróság 1980. június 11-én, tizenegy tárgyalási nap után hozta meg ítéletét. Soós Lajost, György Józsefet és Németh Istvánt társtettesként, több emberen, különös kegyetlenséggel, részben nyereségvágyból, aljas célból, előre kitervelten és hivatalos személy ellen elkövetett emberölés bűntettében mondták ki bűnösnek. Soóst és Györgyöt, mint többszörös visszaesőt halálraítélték (amihez Soós esetében teljes vagyonelkobzás is párosult). Németh Istvánt, mivel a tettei elkövetésekor még nem töltötte be 20. életévét, s ezért halálbüntetést nem kaphatott, életfogytig tartó szabadságvesztéssel és 10 év közügyektől eltiltással büntették. Varga László bűnlistája rövidebb volt (társtettesként, aljas célból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés), ezért a bíróság „csak” 15 év fegyházat mért ki rá, és 10 évre tiltotta el a közügyek gyakorlásától. A két mellékszereplő, vagyis Mester János és Soós felesége, akikre – többek között – lopás, kitartottság, okirat-hamisítás, az asszonynál üzletszerű kéjelgést tudtak rábizonyítani, megúszta 4, illetve 2 évi szabadságvesztéssel.

1980 szeptemberében a Legfelsőbb Bíróság az I. fokon meghozott ítéletet helybenhagyta, október 2-én pedig már ezt közölte Magyarország minden napilapja: „Soós Lajos és György József kegyelmi kérvényének elutasítását követően a halálos ítéletet tegnap végrehajtották.”

A Kádár korszak legvérszomjasabb köztörvényes sorozatgyilkosának tetteit végigkövetve önkéntelenül is felmerül: mégis, milyen ember volt Soós? Kegyetlen pszichopata, érzelmek nélküli gyilkológép, pénzsóvár gazember? Egyáltalán épelméjű lehet-e az, aki néhány száz forintért szemrebbenés nélkül végez idős asszonnyal, gyermek születését ünneplő apával, egy-egy pisztolyért mit sem ártó rendőrrel, finánccal, majd ezeket a fegyvereket nem is használja?

Ezekre a kérdésekre természetesen orvosszakértők és pszichológusok is keresték a választ. Soósról azt írták le: magatartása mindvégig rejtőzködő, tényleges érzelmeit nem mutatja ki, ellenkezőleg: tetteit jó kedéllyel, vidámsággal igyekszik elfedni, teátrálisan viselkedik.

Védekezése során Soós megpróbálkozott a gyengeelméjűség színlelésével is, grimaszolt, dadogást színlelt, ám hamar rájött, ezzel nem tudta megtéveszteni az orvosokat. Ekkor gyorsan váltott, és egy olvasott, kiterjedt érdeklődési körrel bíró embernek, igazi vezéregyéniségnek állította be magát. A szakvéleményekből az is kiderült, hogy elmebetegségre utaló nyomokat egyáltalán nem találtak, és bár Soós intellektusa alacsony volt, de szerzett ismeretanyaga magasan felülmúlta az iskolai végzettsége alapján elvárható szintet. Vizsgálóit leginkább az döbbenthette meg, hogy gyilkosságairól nevetgélve számolt be, sőt olyan kijelentést is tett: az emberölés csak akkor lenne bűn, ha mindenki örökké élne, de így az a néhány év, amivel a gyilkos megrövidíti mások életét nem sokat számít.

Hogy mit gondolt minderről Soós Lajos abban a pillanatban, 1980. október legelső napjának hajnalán, amikor elhangzott az akasztóudvaron a mondat: az elítéltet az ítélet végrehajtására átadom? Ez vélhetően soha nem derül ki. Annak viszont híre ment büntetés-végrehajtási körökben, hogy az oly kemény vagány összeomlott, amikor megjelent cellája előtt az a „csapat”, amely a bitófa alá kísérte. Soós végtelen monológba kezdett, alkudozott, hogy húzza az időt, még pálinkát is kért, abban reménykedve talán, hogy az alkoholtól esetleg erőt meríthet az utolsó útjához. Természetesen nem kapott, hiszen egyrészt tilos a börtönben alkoholt tartani, másrészt fontos és megkerülhetetlen szabály volt: az elítéltnek olyan állapotba kell a bitófa alá vonulnia, hogy pontosan fel tudja mérni bűnét és büntetését is. Vagyis semmilyen tudatmódosító szerhez nem juthatott, és Soós esetében, aki egy egész ország gyűlöletét vívta ki, aligha akadt volna olyan foglár, aki éppen az ő kedvéért szegte volna meg az előírásokat.

 

http://magyarnoir.blogstar.hu/./pages/magyarnoir/contents/blog/21575/pics/14444607148030260_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?