A leghíresebb magyar vonatrabló

magyar noir

Ha azt halljuk: vonatrablás – leginkább az amerikai vadnyugat XIX. századi gazfickóira gondolunk. Nem csoda, hiszen a legtöbb ezzel kapcsolatos tudást a western filmekből leshettük el. Pedig abban az időben magyar földön is akadtak olyan bátor emberek, akik azt hitték, hogy meggazdagodhatnak a vasparipák vontatta szerelvények kifosztásából. Különösen a kiegyezés környékén próbálkoztak többször is az alföldi betyárok vonatrablással, leginkább Szegedhez közel végrehajtva akcióikat.

Hogy ezeknek a „vitézkedéseknek” a híre nem vált a magyar történelem ismertebb fejezetévé? Talán azért, mert mindössze egyetlen sikeres akcióval büszkélkedhettek. Akkor 1862-t mutatott a naptár és egy, a vasutasok fizetését szállító kézihajtányt támadtak meg máig ismeretlen tettesek Szőreg és Oroszlámos között. A többi próbálkozás kudarcba fulladt, ahogy a betyárvilág utolsó vasúti támadása is. De mielőtt ennek részleteiről szólnék, ismerkedjünk meg a leghíresebb magyar vonatrablóval. Nem lesz nehéz. Nevét minden honfitársunk már gyerekkorában megtanulja.

Igen, Rózsa Sándorról van szó. Az alföldi betyárkirály „munkásságának” nem a vonatrablás a legdicsőbb fejezete. De vajon miből épült akkor fel legendája?

Rózsa Sándor a Szeged városához közeli, és napjainkban, az újkori népvándorlás miatt éppen világhírűvé vált Röszkén látta meg a napvilágot 1813. július 16-án. Apja, Rózsa András földet művelt, de emellett rosszalkodhatott is, mert végül felakasztották lólopásért.

A fiatal, apja halálakor 12 éves Sándornak élete ezzel a családi tragédiával eleve elrendeltetett. Anyja sem az ő, sem öt évvel fiatalabb öccse, András taníttatásra nem tudott költeni, mint ahogy akkoriban az alföldi tanyavilágot benépesítő szegények közül szinte senki sem engedhette meg magának, hogy iskolába járassa gyermekét. Rózsa Sándor sem írni, sem olvasni nem tanult meg soha.

Az élet iskoláját járva, pásztorként viszont pontosan kitapasztalhatta, csak az erős, csak a bátor marad életben, csak az elszánt boldogulhat az Alföld Tisza szabályozás előtti, lápos, mocsaras, mezős pusztaságában. Ott, ahol a XIX. század első felében mindennaposnak számított a fosztogatás, katonaszökevényekből, nyomorgókból, börtön elől menekülőkből, vagy éppenséggel onnan megszökött legényekből összeállt bandák sanyargatták a népet. Rájuk, akárcsak Rózsa Sándorra, úgy emlékeznek a legendákat gyártók: csak a gazdagokat bántották. Nos, ebből hiba lenne arra következtetni, hogy a lovagiasság szabályai szerint, telve jó szándékkal lesték meg áldozataikat, hiszen csak a célszerűség parancsát követték, amikor válogattak „ügyfeleik” között. Szegénytől ugyanis nem volt mit elvenni. Ám ha az akkori gazdag fogalmát próbáljuk kibontani, gyorsan kiderül, a pusztán portyázó, lesben álló haramiáknak már az is tehetősnek számított, aki alól egyetlen lovát lehetett kilopni, netán tanyájáról két tehenet elhajtva már éhezős hétköznapokra kényszerítették az egész „gazdag” családot.

Ki tudja, Rózsa Sándor miért tért le a törvény által megszabott ösvényről? Egyáltalán letért-e, akkor, amikor először ítéltek felette? – vetődik fel a kérdés, azt a bűnügyet vizsgálva, amiért Rózsa András nagyobbik fiát először ítélték rabságra. A legendák ködéből egy biztosnak tűnő dátum sejlik fel: 1836. február 9-e. Ekkor kötötte el három rabló egy Kiskunhalas környékén élő tanyás gazda két tehenét. A vizsgálat során több ember is akadt, aki az egyik tolvajban Rózsa Sándort vélte felfedezni. Bár Rózsának több tanú által is igazolt alibije volt erre a napra, a hatóság nem sokat teketóriázott: másfél évi börtönre ítélték Sándort, sőt mi több, azt is előírták, hogy raboskodása idején negyedévenként 25 botütéssel is neveljék jóra a betyárkodót.

A másfél év börtönt talán még kitöltötte volna Rózsa Sándor, de – s megint csak a legendákra kell hivatkoznunk – a megbotozással járó megaláztatást már nem állhatta ki az erős lelkű, büszke pusztázó. Így aztán, amikor egy napon, 1837 júliusában közmunkára vezényelték, megszökött, s ezzel el is kezdődött az a hányatott sorsú élete, ami mindig is a törvény elől rejtőzködők sorsa. Mint már említettük: akkoriban megszámolni sem lehetett a Rózsához hasonlatos betyárokat, ám Rózsa hamarosan kitűnt az átlagból, a legrettegettebb betyárok soraiba verekedte fel magát.

A rendkívüli testi erővel megáldott fiatalember, aki az ellene kiadott körözőlevél tanúsága szerint „vékony, tiszta ábrázatú, szőkés hajú, olyan szemöldökű, kék szemű, hosszas orrú, bajuszos” legény volt, számtalan bűnnel lett megvádolva. De – mint később annyiszor – soha nem derült ki teljes bizonyossággal, tulajdonképpen melyiket is követte el. Mai szóhasználattal élve: minden kétséget kizáró bizonyítékokat Rózsa Sándor ellen a legtöbb esetben nem tudtak felmutatni, s ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mind színesebb legendákat szőhessenek alakja köré. Az üldözői szerint minden esetre Rózsa azért volt különösen veszélyes, mert számos rablás mellett agyonlőtt két algyői pusztázót egy csárdában, végzett egy őt üldöző makói csendbiztossal.

Nem csoda hát, hogy az 1830-as évek végére már a legkeresettebb alföldi zsiványok közé sorolták, de elfogni nem tudták. Hogy üldöztetése közben hány marhát hajtott el a gulyákból, és hányan szomorkodtak azért a szegedi tanyavilágban, mert Rózsa Sándor és bandája meglátogatta őket, képtelenség kideríteni.

Rózsa Sándor ennyi „rosszalkodással” még aligha emelte volna magát a népmesei hősök közé, ám 1844-ben egy meglepő kérelmével már elérte, hogy ott is beszéljenek róla, ahol korábban egyszer sem említették a nevét. A szegedi puszták vadkeleti kalandora ebben az évben nem máshoz, mint egyenesen IV. Ferdinánd császárhoz fordult, kérvén, bocsássák meg eddig bűneit, mert szeretne jó útra térni. Nem kevesebbet, mint hátralevő büntetésének elengedését kérte, valamint azt, kapjon védelmet maga és családja számára. Nem tudni, ki fogalmazta meg a levelet, ám a kancellária elutasította a kérelmet, sőt mi több, a korábbinál is szorgosabb hajszára utasították a törvény szolgáit.

E parancs nélkül is szigorúbbnál szigorúbb intézkedéseket vezettek be az alföldi betyárkodás letörésére, aminek eredményeként sorra fogták el a szilaj betyárokat. De nem Rózsa Sándort, aki elmondhatta magáról: jó tíz évvel a szökése után is rettegésben tartotta a tanyavilágot, sem fegyver nem ártott neki, sem pandúr nem tudta kezére kattintani a bilincset. Ez a páratlanul hosszú betyár pályafutás, és persze levelezése a császárral, már a legnagyobbak közé emelte a népi legendáriumban Rózsa Sándort, aki úgy eltűnt üldözői szeme elől, hogy még nyomot sem találtak, mit bottal üthettek volna.

Ekkor köszöntött a világra az 1848-as esztendő, a forradalmak éve, amikor Európa számos országában ezrek és ezrek ragadtak fegyvert. A függetlenségért küzdő Magyarországon új hadsereg felállításán fáradoztak, miután kiderült: a Habsburgok korántsem adják oly könnyen a jogot a magyarnak, mint abban 1848. március 15-én, majd az áprilisi törvények kihirdetése után reménykedett a nemzet. A magyar kormány lemondott, Jellasics horvát bán seregei élén az országra támadt, várható volt, hogy hamarosan osztrák csapatok is a lázongó magyarság ellen ragadják meg a fegyvert. Kossuth Lajos a nemzet élére állva, mint az első független magyar kormány pénzügyminisztere szeptember végén megkezdte híres toborzókörútját, hogy minél több embert szólítson fegyverbe, s támogatókat találjon a magyar sereg felfegyverzéséhez. Az általános lelkesedés elérte a pusztai bujkálókat is. Rózsa Sándor sem tétlenkedett: egy közvetítő útján megüzente Kossuthnak: ha megbocsátást kap bűneire, 150 harcra kész pusztai legényből toboroz szabadcsapatot a hont védő háborúba.

Tagadhatatlan: nehéz döntésre kényszerült Kossuth, nem is akarta egyedül vállalni ennek felelősségét. Október elején, toborzó körútja akkori állomásán, Hódmezővásárhelyen kért tanácsot a városba összegyűlt tehetős polgároktól, mitévő legyen. Bár a jelenlévők közül mindenki tudta, Rózsával az alföldi betyárvilágot, vagyis a köztörvényes bűnözést kötik a szabadságharc ügye mellé, Kossuthot az amnesztia megadására buzdították, amit Kossuth meg is adott.

Nem minden előzmény nélküli ez az azóta is sokat vitatott döntés. Az Alföldön ekkor már hónapok óta tartott a háborúskodás, miután májusban kinyilvánították a szerbek Karlócán, hogy létre akarják hozni a Magyarországtól független szerb vajdaságot. Ezt követően ki tudja hány halottja volt már a szerb-magyar háborúskodásnak, amikor az alföldi urak úgy vélték: ebben a szorongatott helyzetben még a haramiák segítségét is el kell fogadni. Kossuth tehát, mint az ország teljhatalmú népfelkelési biztosa, a Honvédelmi Bizottmány tagja állította ki az amnesztia levelet azzal a feltétellel, hogy Rózsa Sándor „a törvényhez és az erkölcsiséghez állhatatosan megtérjen, és fogadása szerint 150 lovassal magát a seregvezér rendelkezése alá adja”.

Ekkor nem kisebb személyiség, mint a magyar nemzet nagy mesemondója, Jókai Mór kapcsolódott be a legendaépítésbe. Kossuth ugyanis Jókaira bízta a levél átadását, aki ezt magára is vállalta, de később biztonságosabbnak ítélte, ha mást bíz meg e feladattal. Végül egy katona közbenjárásával vehette kézbe Rózsa a „bocsánathirdető levelet”.

Rózsa Sándor immár menlevél birtokában meg is szervezte szabadcsapatát, s hamarosan bekapcsolódtak a szerbek elleni harcokba. Az őrmesteri ranggal felruházott betyár Damjanich János hadtestébe kapott besorolást, s novemberben már ki is tüntették magukat a temesőri (Lagersdorf, akkor németek lakta település) csatában. Minden hadijelentés arról számol be, hogy a Rózsa vezette betyárcsapat lenyűgöző bátorsággal vetette magát a küzdelembe, nagy részük volt a győzelemben. Ám arról, hogy a betyárok a csatázás leple alatt gyújtogattak, fosztogattak is, akkoriban inkább csak a közvetlen környezetükben terjedtek a hírek. Mivel ezt bajtársaik sem nézték jó szemmel, Damjanich nem tehetett mást, mint más egységbe irányította Rózsa csapatát.

Ám a betyárvér – lehetett bármilyen magasztos eszméjű a szabadságharc – nem vált vízzé: Rózsáék nem sokkal később bizonyos Ezeres nevű, románok lakta faluban kegyetlenkedtek, közel negyven embert lemészároltak. Az Ezeres elleni támadást azért rendelték el, mert a faluban meggyilkolták a magyar jegyzőt, az is tény, hogy a falu lakossága nem éppen a magyarbarátságról híresült el, de Rózsáék itt végrehajtott gaztetteit ez sem indokolhatta. Különösen, ha azt is figyelembe vesszük, a rablás, fosztogatás itt sem maradt el, sőt mi több, a haditábor felé vezető visszaúton Rózsa legénysége több falut is kifosztott a Bánátban.

Bár hadbírósági eljárás nem indult a katonai körökben mindinkább megvetett betyársereg ellen, vezérüknek Pesten kellett számot adnia az elkövetett bűnökről. Rózsa Sándor arra hivatkozott: akármennyire igyekezett, csapatát nem bírta megfegyelmezni. Végül Kossuthnak jutott főszerep abban, hogy az ügyet december közepére elsimították, sőt mi több, Rózsa Sándort végleges amnesztiában részesítették.

De a Honvédelmi Bizottmány elnökének pártfogása is kevés volt ahhoz, hogy Rózsa betyárregimentje új erőre kapjon. 1848 végére, megint csak közfelháborodást okozó rablások, fosztogatások után, szétszéledt a Rózsa vezette „betyárdandár”. Vajon Rózsa Sándor, aki annyira bizonygatta Kossuth előtt, hogy a rablásokhoz semmi köze, s a nemzet szabadságért akar küzdeni, miért hagyott fel nemzetmentő terveivel?

Ugyanis az őrmesteri ranggal, s persze a menlevéllel járó kötelességet gyorsan felejtő Rózsa - mit sem törődve a szabadságharc további kimenetelével - tisztes polgári foglalkozásba kezdett, ménesmester lett Szeged Alsóvárosán, egy közeli tanyán. 1849-ben összeköltözött (más források szerint összeházasodott) egy tápéi szolgálólánnyal, bizonyos Bodó Katalinnal, akitől akkorra már két gyereke is született. Egyiküket Györgynek, míg testvérét Sándornak keresztelték el.

De túl sokáig nem örülhetett a békességnek Rózsa – a szabadságharc bukása után már ősszel megkezdték felkutatását, hiszen a császáriak is pontosan tudták: Kossuth híveként milyen haditetteket hajtott végre szabadcsapata élén. Novemberben nem sok hiányzott elfogásához, de Rózsa megmenekült. Családját hátrahagyva ismét eltűnt az alföldi pusztaságban, pedig tízezer pengős vérdíjat is kitűztek a mindinkább legendává nőtt betyár kézre kerítése érdekében.

Hírek persze terjengtek Rózsa Sándor hollétéről, de mi sem bizonyítja jobban, hogy a hatóságoknak fogalmuk sem volt, hol bujkálhat Rózsa Sándor, mint az: kegyelem ígéretével szerettek volna nyomára bukkanni. Ferenc József 1853 augusztusában aláírt rendeletében mondta ki: elengedi Rózsa halálos büntetését, ha a betyárvezér feladja magát, és a bíróság előtt tisztázódhat végre, mi az, amit valóban elkövetett. De ez sem vezetett eredményre.

Végül 1857 májusában fogták el a betyárvezért, bizonyos Katona Pál Szeged közeli tanyáján. Itt Rózsa, attól tartva, hogy korábbi bizalmas embere elárulta, ezért házigazdájára támadt. Dulakodni kezdtek, lövés is dördült, majd a rettenthetetlen betyárt Katona felesége ütötte le egy fejszével. Nem sokkal később már a szegedi vár mélyén őrizték a betyárt.

Mivel az ellene indított vizsgálat során egyetlen vádat sem sikerült bizonyítani, a becses foglyot Budára vitették, s végül 1859 februárjában kezdődött meg Rózsa Sándor pere. A vádló azt a Rózsa Sándort, akiről olyan hírek jártak, hogy tucatjával követte el a szörnyű vad bűnöket, „csupán” ötrendbeli gyilkosság, két gyilkossági kísérlet, egy rablógyilkosság három rablás és hétrendbeli súlyos testi sértés miatt akarta halálra elítéltetni.

A bíróság nem is volt elnéző. Kötél általi halálra ítélték a betyárkirályt, s ezt a döntést a Legfelsőbb Bíróság is jóváhagyta. De nem úgy a császár: Ferenc József - akit tanácsadói arra figyelmeztettek, az akasztással mártírrá tennék a betyárt, vagyis sokkal jobb lesz „politikai szempontból” ha élete végéig egy börtön mélyén senyved – 1859 júniusában megkegyelmezett Rózsának.

A betyárvezér ezt követően megkezdte életfogytig tartó szabadságvesztés büntetésének letöltését Kufstein várában. Innen 1865-ben vitték át a csehországi Theresienstadt börtönébe, ahol Rózsa már szabadulásában is reménykedhetett, mivel időközben a császár 15 évi börtönre enyhítette az eredetileg halálig szánt raboskodást. A kiegyezés után Rózsa Sándor megismerkedhetett Pétervárad börtönével, majd 1868 áprilisában Mária Valéria hercegnő születésekor hirdetett amnesztia megnyitotta Rózsa cellájának ajtaját.

Az alföldi betyárkodás, ha más szereplőkkel is, de még ekkor is félelemben tartotta a puszták népét. Sőt mi több – nemcsak a pandúrokkal hadakoztak, hanem azt is szerették volna bebizonyítani, hogy a modern kor vívmányai is képesek sikerrel megtámadni.

És most jutottunk el ahhoz – a maga korában híres, míg párizsi újságokban is megjelent – vonatrabláshoz, amelynek pontos történetével még adós vagyok. Ezt az akciót a ma már nem létező Puszta-Péteri vasútállomás közelében vezényelte le egy bizonyos Csonka Ferenc, akiről az hír terjedt el, hogy Sándor bátyánknál sokkal kegyetlenebb martalócként fosztogatott a pusztában. Ám az ő személyét annyira beárnyékolta a Rózsa Sándort körbeölelő dicsfény, hogy sokan még ma is úgy tudják, ezt a vonatrablást Sándor bátyánk tervelte ki. 

Ha valaki pontosabb, ma is beazonosítható helyszínre kíváncsi, hát legyen: a Petőfiszállási tanyák megállóhely áll most ott, hol egykor a betyárok támadtak 1868. december 8-án. Éjjel egy erdős rész fái között feszítették fel a talpfa szögeit és kiemelték az egyik sínszálat. Aztán ahogy azt a rablószabályzat előírja - elbújtak a fák mögött és töltött fegyverekkel várták a Kiskunfélegyháza felől érkező vonatot.

Most pedig idéznék Porpáczy Richárd: Az utolsó magyar vonatrablás című írásából:

„Tíz óra körül ért oda a III. számú személyvonat. A mozdony jobbra dőlt, három kocsit magával rántott, de nem borultak fel, mert megfogta mindet a bevágás oldala. A megdőlt mozdonyból a megállás pillanatában kiesett a fűtő, akit betemetett a szerkocsiból kizúduló szén. A sínen maradt kocsikra sortüzet adtak a betyárok. A lövések az első vagonokat érték, mert a betyárok itt keresték a postakocsit. De csalódniuk kellett: ilyen nem volt besorozva a vonatba. Elindultak a sötétben a sínen maradt kocsik mentén és az ablakok beverésével próbálták megriasztani és a helyükön tartani az utasokat.

A vonaton három vadászkatona is utazott. Ők nem ijedtek meg néhány bevert ablaktól, hanem kiszálltak a pálya mellé. Az utasok között volt egy katonatiszt, aki átvette felettük a parancsnokságot és fegyvert szegezve keresték a támadókat. Egyikük vaktában belelőtt a sötétségbe. Erre viszont nem számítottak a betyárok, csak zavarodottan rohangáltak a vonat mellett. Eltűntek az erdőben és a szekereken gyorsan elhagyták a helyszínt.

A mozdonyvezető két és fél kilométert futott Puszta-Péteri állomásig, ahonnan értesítette a főnökséget. Ceglédről és Szegedről indítottak segélyszerelvényeket a helyszínre, melyek szerszámokat hoztak a helyreállításhoz és továbbvitték az utasokat, akik reggel hatra érkeztek Szegedre.”

De nem sokáig bujkálhattak, ugyanis a támadás után minden korábbinál nagyobb erővel és szigorral indult rohamra az államhatalom a betyárvilág felszámolására. Ráday Gedeont nevezték ki királyi biztosnak Szegedre, aki rövid idő alatt központi irányítású nyomozóhálózatot épített ki. Egy hónapon belül a szegedi vár börtönében ült az összes vonatrabló, kivéve a betyárkirályt.

De Rózsa Sándor – ki korábban évekig is orránál fogva vezette a pandúrokat - hamar Ráday kezére jutott, a rendkívül ravasz Ráday grófnak mégis sikerült tőrbe csalnia. Hogy miképpen, máig nem tisztázott. Ami viszont tény: Rózsa Sándor szabad akaratából lépett be a rettegett szegedi vár kapuján, ahol elfogták. Az újabb perre éveket kellett várni, közben Rózsa Sándor többször is sikertelenül szökni próbált.

Végül 1872 végén ült össze a bíróság a szegedi várban. A vádlók ekkorra ezernyi információból térképezték fel a betyárkirály egész „életművét”, s végül 21 rendbeli rablás, 9 lopás és egy gyilkosság miatt kértek Rózsára példás büntetést. Ennek eredményeként megszületett Rózsa utolsó bírósági ítélete: a Pesti Királyi Ítélőtábla 1873-ban halálra ítélte a betyárkirályt.

Rózsát ezúttal a szamosújvári börtönbe szállították, 1872 májusában, de hóhért soha nem rendeltek azért ebbe a börtönbe, hogy Rózsa Sándor nyaka köré tekerje a kötelet. Több mint egy éve raboskodott már a halál árnyékéban, amikor megérkezett Ferenc József újabb levele: a halálos ítéletet ismét életfogytig tartó börtönre változtatták. Békés rabként élte le hátralevő éveit, a boncolási jegyzőkönyv szerint 1878. november 22-én, 65 éves korában gümőkór végzett azzal az emberrel, aki, mint tudjuk: lova ugratása közben összevonta szemöldökét...

http://magyarnoir.blogstar.hu/./pages/magyarnoir/contents/blog/21370/pics/14437876989706309_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?