Ámokfutás a szegedi Csillag börtönben - Richter Richárd: három művezető gyilkosa

magyar noir

Minden évben megkoszorúzzák a szegedi Csillag börtönben azoknak a büntetés-végrehajtásban dolgozóknak az emléktábláit, akik kötelességteljesítés közben veszítették életüket. A hősi halált halt bévések között idézik fel ilyenkor azok életútját is, akiket Richter Richárd gyilkolt meg a börtön bútorgyárában. A hat embert is megsebesítő ámokfutó több mint 30 éve halott, de az által elkövetett bűnöket még ma is nap, mint nap felidézik a Csillagban. 

„A Szegedi Fegyház és Börtönben emberölés kísérlete miatt 7 évi szabadságvesztés büntetését töltő Richter Richárd 28 éves budapesti lakos e hónapban, október 19-én, munkahelyén, az Alföldi Bútorgyár szerelőüzemében megsértette művezetőjét. Amikor ezért felelősségre akarták vonni, kést vett magához. Előbb elfutott, majd a vele szemben fellépő polgári alkalmazott művezetők közül hatot megsebesített. A sérülések következtében Frank Tibor a cselekmény elkövetése után rövid idővel, míg Nagy Ferenc október 23-án kórházi kezelés közben meghalt. A rendőrség az ügyben szakértők bevonásával folytatja a vizsgálatot.”

Ez a rövid közlemény látott napvilágot 1984. október 27-én, a Szegeden megjelenő Délmagyarország című napilapban. Ezzel egy időben, netán néhány nap késéssel, az ország többi újságja is tudósított a szegedi börtönben, vagy ahogy azt szinte megnyitása, 1885 januárja óta hívják –a Csillagban – történt megdöbbentő bűncselekményről.

Figyeljük csak a dátumokat! A közlemény október 19-én történt támadásról beszél, míg a nyilvánosságnak szánt legelső hírt csak október 27-én nyomtatták ki. Nem csoda hát, hogy Szegeden akkora már a legvadabb híresztelések keltek szárnyra. A Csillagban történt eseményeket festették egyre sötétebb színekre mindazok, akik bármit is hallottak a – miként a büntetés-végrehajtási szakzsargon fogalmaz - „rendkívüli eseményről”.

Márpedig Szegeden, s környékén akkora már nem akadt olyan ember, aki ne értesült volna arról: valami igazán brutális bűneset rázta meg az ország egyik legszigorúbb, különösen kegyetlen gazfickók számára is otthont kínáló fegyintézetet. A Csillag ugyanis Szegeden közügy, ha egy helybélit Csongrád megye székhelyének nevezetességeiről kérdeznek, biztosra vehető, hogy a Dóm, a szabadtéri játékok, a szalámi és a paprika mellett említeni fogja a várost 1879-ben elpusztító nagy árvíz után emelt börtönt. De ez csak az egyik oka annak, hogy a Csillagban történtek szinte egy percig sem maradhatnak titokban. A másik: bár a Csillagot a város újjáépítése során a város szélére tervezték, s építették, időközben, Szeged terjeszkedésével a fegyház nagyon is központi helyre került: hatalmas tömbjének parancsnoki épülete a város piacterére, a Mars térre (vagy ahogy Richter Richárd ámokfutása idején nevezték: Marx térre) néz. Maga, a hatalmas börtöntömb, aminek Csillagot formáló alaprajzáról kapta a börtön nem hivatalos nevét – az alig több mint egy hektáros börtönterület közepét uralja. Tulajdonképpen a bástyafalakkal ölelt börtönnek csak felsőbb szintjeit láthatják az utcán elsétálók, ám a börtönhöz érkező autók, amik azon az október 19-én szirénázó mentők és rendőrségi kocsik voltak százak és százak szeme láttára érkeztek.

- De hát mi is történt? – fogalmazódott meg a kérdés, amire – ma már kideríthetetlen okok miatt – az akkori, pártirányítás alatt álló sajtó nem kínált választ. Egy biztos: a némaságért nem az újságírókat vonhatták volna felelősségre, a hírféket a pártbizottságon nyomták meg.

A börtönben dolgozó alkalmazottak természetesen, ha nem is tudtak pontosan minden részletet, de azért a művezetőket ért támadás tényeit ismerték. Ám azok is igazolni akarták jól értesültségüket, akik távolabb álltak e szűk körtől. Így aztán szóltak a pletykák börtönlázadásról, rabok kitörési kísérletéről. Sőt olyan hír is elterjedt, miszerint néhány elítéltnek sikerült megszöknie, a rendőrség, a hadsereg és a munkásőrség már nagy erőkkel építi ki a határzárat, nehogy a rabok átléphessenek Jugoszláviába.

Richter gyilkos rohama azért is megdöbbentette a szegedieket, mert akkoriban úgy tűnt, a Csillagban minden a legnagyobb rendben. Egyrészt azért, mert az ezzel ellenkező hírek még véletlenül sem kerülhettek a nyilvánosság elé, másrészt akkoriba épült fel Szeged új börtöne, az úgynevezett Átmeneti Intézet a Dorozsmai úton, ami enyhíthetett a Csillag legnagyobb gondján, a zsúfoltságon. Csak jót hallhattak a szegediek a börtön üzeméről, az Alföldi Bútorgyárról is, ahol az akkoriba igazán kurrens termékeknek számító „börtönbútorokat” készítették, amelyek jó minőségükkel, viszonylag olcsó áraikkal váltak közkedveltté az egész magyar piacon.

És ekkor támadott Richter.

Bármennyit is késett a sajtó híradása, teljesen pontos képet nem tudott adni az áldozatokról, ugyanis a közlemény megjelenése után Tóth András is elhunyt, így végül a már említett három művezető meggyilkolása, valamint három másik börtönalkalmazott, Konkoly István, Varga József és Szabó Béla ellen elkövetett emberölési kísérlet miatt vonták felelősségre Richter Richárdot.

Mielőtt felidéznénk a tragikus eseménysort, bemutatjuk a dráma főszereplőjét, Richter Richárdot. Már gyerekkorában sejthető volt, nem hétköznapi élet vár a kis Ricsire. Már kamaszodott, amikor a még mindig csak egyetlen befejezett általános iskolai osztállyal dicsekedhetett el, már ha egyáltalán valamennyire is érdekelte a tanulás. Ugyanis sokkal jobban megrázta a sorsa annál, hogy az iskolára koncentrálhasson. Kilenc éves korában állami gondozásba került, ahonnan gyakran megszökött, testvérei rejtegették. Szülei halála után az egyik nővére fogadta be, de a rendkívül szilaj természetű gyereket ő sem tudta kordában tartani. A legtöbb idején csavargással töltő Ricsi számtalan balhé részese lett, jogtalan behatolás, bűnszövetkezetben elkövetett lopás, betörés is szerepelt többek között a bűnlajstromán. Egy, a tárgyalás során is felolvasott, a 11 éves gyereket jellemző tanári minősítés szerint „Richter Richárd sokat csavarog, az osztályban nagyon nyugtalan, fegyelmezetlen, kötekedő, állandóan késsel a zsebében jár, ha teheti lop, a kisebbeket veréssel fenyegeti.”

Így nem csoda, hogy nagyon fiatalon megismerkedhetett a gyermekvédő intézet, és a fiatalkorúaknak fenntartott fogdák világával - 1973-ban, ‘74-ben, ‘75-ben és 78-ban is elítélte a bíróság különböző vagyon elleni bűncselekmények miatt. 1978-ban, szabadulása után, rendőri felügyelet alá helyezték, de ez sem akadályozhatta meg abban, hogy ismét bűnt kövessen el, s bíróság elé állítsák, akkor már az említett emberölési kísérlet miatt. A Csillagba vezető út utolsó állomása egy kocsmai verekedés volt, amikor Richter egy szóváltással induló veszekedés végén szúrta hasba áldozatát.

Richter, már felnőttként végül is eljutott az általános iskola hetedik osztályának záróvizsgájáig, egyre több tudást gyűjtött össze magába, megszerette az olvasást is, de nem lett szelídebb a Csillagban sem. Rabtársai éppúgy tudták ezt, mint a börtön vezetői és az őrök, éppen ezért a legkeményebb, s a „különösen nehezen kezelhető” fegyencek csoportjába sorolták. Soha egyetlen dicséretben, jutalomban nem részesült szegedi börtönévei alatt, míg rendbontó viselkedése miatt 31 alkalommal fenyítették meg alig négy év alatt. Cellatársai féltek tőle, mert a legkisebb ellenkezés feldühítette, nem csak valós, de vélt sérelmek miatt is ütésre lendült a keze. A fenyítési okok között azonban nem csupán verekedés szerepelt. Richtert büntették tiltott dolgok ajándékozásáért, gyújtogatással fenyegetőzésért, s azért is, mert fegyőreivel rendszeresen tiszteletlenül viselkedett.

Hogy elcsattant-e egy-két pofon a felelősségre vonáskor, már soha nem derül ki. Egy biztos: Richtert büntették a személyes szükségletre fordítható összeg csökkentésével, fegyelmező részlegbe utalással, látogató fogadásától való eltiltással, magánzárkával. Ám egyik sem törte meg. Richter nem csak a szabad világban, hanem a rácsok mögött is nagy vagány volt, kifejezetten élvezte, hogy ezért felnéznek rá rabtársai.

A vizsgálat során kiderült: pontos börtönpszichológusi jellemzés készült Richterről, amiben a következőket írták. „Richter Richárd a feszültséget nem tudja sem elhárítani, sem feldolgozni, de érvényesíteni sem, ezért kivetíti környezetére, és úgy éli át, hogy mások ártani akarnak neki.”

A vizsgálat során az is kiderült, hogy Richtert, a kőkemény vagányt a Csillagban töltött évek alatt halálfélelem gyötörte, rettegett, hogy megmérgezik. Attól is tartott, hogy lehallgatják, emiatt gyakran keresett „poloskát” a zárkájában. Testvéreit arra kérte: ha netán meghalna a börtönben, mindenképp boncoltassák fel, hogy kiderüljön, hogyan végeztek vele.

Természetesen a megölésére szánt összeesküvés csupán lázálom volt, minden alapot nélkülöző feltételezés. Mint hogy akkoriban – már csak a technikai eszközök hiánya miatt is - azzal sem bajlódott senki, hogy lehallgatókat szereltessen egy túlzsúfolt tizenhárom fős Csillag-zárkába. Hiszen a parancsnokság a sokkal ősibb módszerrel, a jól kiépített besúgó hálózattal egyébként is naprakész információkhoz jutott. De Richter félelmei mindenképpen jelezték: egy idegileg labilis emberről van szó, aki esetében ezerszer is meg kéne gondolni, milyen munkát bíznak rá, egyáltalán beengedhetik-e olyan munkaterületre, ahol másoknak árthat.

Ennek ellenére nemcsak munkába engedték egy veszélyesnek minősíthető üzembe, hanem ott lehetősége volt arra, hogy rendszeresen gyakorolja a késdobálást a testi erejére különleges figyelmet és rengeteg időt szentelő, állandóan tornázó elítélt.

Hogy egy kis betekintést kapjunk a depressziója elől is a testedzésbe menekülő Richter erejéről, idézzük fel rabtársainak vallomásait. Ezekből kiderül: Richter minden nap százasával nyomta a fekvőtámaszokat, s különleges erőfejlesztő gyakorlatokat is kitalált. Így például seprűnyélre ültette cellatársát, akit akár negyvenszer-negyvenötször is ki tudott fekve nyomni.

Richter különleges fizikai ereje, az annak bemutatására való hajlam egyébként nem volt egyedülálló a Richter famíliában. Szülei artistaként váltak híressé, s tíz gyerekük közül a legkisebb, Richárd, ha nem is került be a cirkusz világába, a testkultuszt tovább ápolta. Mindezt csupán azért részleteztem ilyen alaposan, hogy már most megválaszoljam azt a kérdést, ami a Richter Richárd ámokfutását elolvasva minden bizonnyal felmerül majd az olvasóban, vagyis – hogyan tudta ezt a vérengzést véghezvinni ott, ahol szinte minden sarokban egy-egy őr lesi a rabok mozdulatait.

De most már térjünk rá a magyar kriminalisztika egyik legmegrázóbb eseménysorára.

A több ember halálát okozó ámokfutás Richter szúrószerszámok iránti szenvedélyes vonzalmához köthető. 1984. október 18-án Richter egyik rabtársától, akivel leggyakrabban mérte össze késdobálói tudományát Richter, művezetője, elvett egy kést. Richtert is meg akarták szabadítani a fegyverétől, de ő nevetve azt válaszolta:

- Ez kell nekem ahhoz, hogy megölhessem azt, aki megírja a fegyelmi lapomat.

Gondolhatnánk: ilyen szavak után azonnal rendkívüli intézkedéseket vezetnek be, vagy legalábbis bilincsbe verve őrzik egy ideig Richtert a zárkájában. De nem ez történt. A Csillagban ugyanis a fenyegetőzés, a hetvenkedés éppen úgy a mindennapok része volt akkoriban, mint mondjuk a reggeli vagy az ebéd. Viszont a kés már más: szúró-vágó eszköz nem lehet a fogva tartottnál, mondta ki nagyon keményen akkor is a börtönszabályzat.

Igen ám, de a Csillag bútorgyárában nagyon könnyen hozzá lehetett jutni olyan vaslemezhez, amit egy kis csiszolással, élesítéssel, majd markolat készítésével „késhez nagyon hasonlatos tárggyá” lehetett fejleszteni. És Richterék (ki tudja, hányan követték akkoriban a példáját?) ezt meg is tették. Ami tény: akkoriba a rabok, elbújva a gyárban felhalmozott faanyagok, bútorok mögé, rendszeresen rendeztek késdobáló versenyeket – a minden börtönben megszokott fekvőtámasz vetélkedések mellett – és a győztes kisebb jutalmat is kapott a többiektől, ami leginkább csokoládé volt.

Mindezek ellenére másnap ismét munkára jelentkezett Richter, és ismét figyelmeztetni kellett Richtert. A délelőtti órákban művezetője arra szólította föl, hogy dolgozzon már végre rendesen, ne vonja ki magát a munka alól. Richter ekkor sértegetni kezdte a művezetőt, és megtagadta azt az utasítását, hogy a művezető irodájába menjen. Végül is a főművezető parancsára egy másik művezető kísérte Richtert az irodába. Ám amikor itt megjelent az elítélt, meglátta, hogy a főművezető kezében egy összecsukható gumibot van, s ezért nem lépett be az irodába, hanem inkább elfutott a szerelő üzemhez, ahol korábban elrejtett két kést. Ezeket ekkor magához vett, s mindkét kezében egy-egy késsel rohant át a szerelő üzemen.

Richtert az egyik hivatásos állományú bv. főtörzsőrmester művezető könnygázspray-vel akarta megállítani. A rab ekkor szúrt először, ám a művezetőnek sikerült elugrania, így csak könnyebb sérülést szenvedett.

Richter ekkor továbbrohant a lakköntő üzembe, és itt, egy neki háttal álló művezető nyakát és mellkasát is megsebesítette. A szúrások következtében a megtámadott olyan súlyos, belső vérzéssel járó sérüléseket szenvedett, hogy néhány percen belül meghalt. Richter pedig folytatta ámokfutását, s egy másik művezetőt, aki szintén gázspray-vel próbálta feltartóztatni, támadott meg. Egyik kését a hasába dobta, majd kétszer is nagy erővel megszúrta. Ez a művezető november 24-én, a kórházban halt meg.

Richter rohant tovább, majd az udvaron összetalálkozott egy művezetővel, akit először a jobb kulcscsontja alatt, majd a jobb hónaljvonalban is megszúrt. A mellkasba hatoló kés életveszélyes sérülést okozott. Richter ezután befutott a gépterembe, és ott egy hivatásos állományú bv. főtörzsőrmester művezetőt szúrt kétszer hasba, újabb életveszélyes sérüléseket okozva. Ezt követően Richter ismét a gépházba futott, s ott újfent egy neki háttal álló művezetőt támadott meg. Bal kézzel, hátulról átkarolta, majd nagy erővel nyakon, illetve mellkason szúrta. A sérülések ezúttal is életveszélyesek voltak.

Ezután a készáru raktár előtt pihent meg először az ámokfutó – vizet kért egy elítélt társától, akinek ennyit mondott: „Megöltem három smasszert, ezért felakasztanak!” Ekkor Richtert már több elítélt társa is üldözte, akiket megfenyegetett, hogy ne közelítsék meg. És futott tovább, a gépterembe, ahol egy művezetőt kétszer is hasba szúrt. Áldozata október 25-én a kórházban meghalt. Ekkor már látta Richter, hogy nem tud tovább menekülni, s kését a következő szavak kíséretében adta egy bévés zászlósnak.

- Ezután legalább nem macerálnak, lesz indok, hogy felakasszanak.

Richtert bilincsbe verve kísérték át a Csillagba, ahol annyira tartottak egy újabb rohamtól, hogy a gyilkos kezéről le sem vették a vasakat, ruháját az elkülönítőben ollóval vágták le róla.

Ennyi év távlatából már nehéz pontos magyarázatot találni az eseményekre, de mindenképpen elfogadhatónak tűnik az a megítélés, miszerint a gyilkosságsorozat alapvető oka a büntetés-végrehajtás akkori állapotaiban keresendő. A túlzsúfolt Csillagban, akárcsak a bútorgyárban, rengeteg rabot őriztek, s ehhez a létszámhoz képest nagyon kevés bévés gondoskodott az őrzésről. Az őrzésvédelmi technikai eszközök fejlesztése is elmaradt a kívánatostól, miközben ekkor már nagyon sok, különösen kegyetlen bűnözőt gyűjtöttek be a Csillagba. Az is segítette Richtert ámokfutásában, hogy az események rendkívüli gyorsasággal történtek, az átjáró ajtók a gyilkosságok ideje alatt anyagvételezés miatt nyitva voltak, és az üzemben tapasztalható nagy zaj miatt sokan nem is tudták, mi történik. Richternek kedvezett az is, hogy a bútorgyáron belül fegyveres őr nem tartózkodott, s hiányzott a jelzőrendszer.

A súlyos bűncselekmény hatására rendkívüli intézkedéseket vezettek be a Csillag börtönben. Több őrt állítottak szolgálatba, megkezdődött az őrzésbiztonsági technikai eszközök gyors fejlesztése, rendszerbe állították a személyi riasztórendszert, korszerűsítették az őrszemélyzet fegyverzetét, és több kényszerítő eszközt vezettek be. Ekkor vásároltak a Csillag börtön őrszemélyzete számára új gumibotokat, védőpajzsokat, könnygázgránátot is. Nőtt az ellenőrzések száma a rabok körleteiben éppen úgy, mint a munkahelyeken, gyakoribbá váltak a riadógyakorlatok, s előírták a harckészültség általános növelését.

Miközben a Csillagban még a felelősöket kutatták, Richter Richárdot bíróság elé állították. Ám úgy tűnt, hogy nem tudják elítélni. Ugyanis az eljárás ideje alatt Richter két szöget lenyelt, egyet a hasába szúrt. A Richter ügyet körbelengő számos legenda – többek között - azért izmosodhatott meg annyira, mert például erre az öngyilkossági akcióra sem találtak a kívül állók elfogadható magyarázatot. Pedig roppant egyszerű megoldást választott Richter, még ha a kivitelezés egy átlagember számára nem is megvalósítható.

Richter Richárdot fogva tartása során egy időre az elkülönítő zárkába, vagy ahogy a rabszleng nevezte, a gumiszobába zárták be. Ennek fala párnázottra épített, akárcsak az elmegyógyintézet „dühöngői”. A macskaügyességű Richter, bár ebben a szobában is bilincsbe verve várta sorsa alakulását, máig sem kiderített módon, a falra erősített kárpitból húzta ki a szögeket, amikkel önmagában kárt tehetett. A több sebből vérző Richterre végül időben rátaláltak, beszállították a szegedi klinikára, ahol a gondos orvosi beavatkozás eredménnyel járt: megmentették az életét. A műtét után három hétig kezelték, közben Richter tíz kilót veszített testsúlyából. Tegyük hozzá: a Szegeden újult erővel feltámadó híresztelések hatására - miszerint Richtert a testvérei meg akarják szöktetni, netán az áldozatok hozzátartozói akarnak majd bosszút állni rajta – különleges őrizetet kapott a kórházban is. De újabb rendkívüli esemény már nem zavarta meg az igazságszolgáltatás menetét.

Nem sokkal később következett a bírósági eljárás. A korábban oly erős Richter rendkívül legyöngülve állt bírái elé, a fegyház orvosának a közelében biztosítottak helyet, ha netán hirtelen rosszul lenne. Ám a fizikai erejéből oly sokat veszített Richtert még így is rendkívül veszélyesnek ítélték őrzői, kezeit nem bilincs, hanem lakatokkal lezárt vaslánc szorította össze. Richter a tárgyalás során leginkább csak közömbösen bámult maga elé, csak akkor szólt, ha kifejezetten hozzá intézett valaki kérdést. Ez a közömbösség néha megtört: az ellene valló rabtársakat azzal vádolta meg, hogy különböző kedvezmények ellenében mondanak rosszakat róla.

A védő mi mást is tehetett a tények ismeretében, mint Richter kórós elmeállapotára alapozta védekezését. Ám ez a próbálkozás sem vezethetett semmilyen eredményre, a bírói tanács, mérlegelve az összes tényt, arra a megállapításra jutott, hogy Richter Richárd tettének végrehajtásakor pontosan fel tudta mérni annak következményeit, tehát büntetőjogilag felelősségre vonható. Ez meg is történt, mind az első fokon eljáró Csongrád Megyei Bíróság, mind pedig a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága halálra ítélte Richter Richárdot, kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács elutasította. Így Richter Richárd volt az egyik utolsó halálra ítélt, akit a Szegedi Fegyház- és Börtön akasztóudvarában kísértek a bitófa alá.

A dátumra szinte minden egykori szegedi bévés emlékezik: 1985. február 26-án hajnalban fél 5-kor hurkolták Richter nyakára a csomót. „A halálbüntetés végrehajtása során semmilyen rendellenesség, illetve rendkívüli esemény nem történt” – írták be a jegyzőkönyvbe. 

http://magyarnoir.blogstar.hu/./pages/magyarnoir/contents/blog/21172/pics/14431823095402898_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?