A gyilkos unoka is végzett magával hétfőn

magyar noir
2016.12.06.

Emberölésért elítélt rabok lettek öngyilkosok hétfőn a Szegedi Fegyház és Börtönben, a közös zárkában tartott férfiak felakasztották magukat. Tegnap megírtuk, hogy egyikük a balástyai rémként is ismert sorozatgyilkos volt, aki öt nővel végezhetett, de az öngyilkosok közül nem csak ő szerepelt már blogunk, a Magyar noir hasábjain. 2015. november 18-án írtunk a héten szintén elhunyt "gyilkos unoka" kegyetlen történetéről, amelyet teljes terejedelmében az alábbiakban olvashat. 

Balástyai rém 2.0

magyar noir
2016.12.05.

Emberölésért elítélt rabok lettek öngyilkosok a hétfőn Szegedi Fegyház és Börtönben, a közöszárkában tartott férfiak felakasztották magukat. Úgy tudjuk, egyikük a balástyai rémként is ismert sorozatgyilkos volt, aki öt nővel végezhetett. Az ő esete a Blogstar olvasói előtt nem ismeretlen, hiszen blogunk, a Magyar noir már 2015. szeptember 14-én megírta rémtetteit. Alább az akkori posztunk.

Pécz Zoltán, a Csillagos festőművész

magyar noir
2016.09.22.

Mandragóra címmel az Szegedi Tudományegyetem József Attila Tanulmányi és Információs Központban (TIK) nyílt meg a napokban Pécz Zoltán festőművész kiállítása, amely a hónap végig fogad látogatókat. A kiállítás fő támogatója a Szegedi Fegyház és Börtön.

Ez utóbbi mondatra talán már többen is felkapják a fejüket. Festőművészet és fegyház? Igen: bármennyire is hihetetlen sokak számára, a Csillag börtön (mert ugye ez a Szegedi Fegyház és Börtön országszerte ismert, használt neve…) már a rendszerváltoztatás óta mindent megtesz annak érdekében, hogy ne csak szigorát félő emberek „raktáraként” működjön, ne csak büntessen és elrettentsen.

A Csillag – dacára annak, hogy az ország legveszélyesebb bűnözőit zárják a falai közé – olyan intézmény, ahol (természetesen a szuper biztonságos őrzés mellett) a fő hangsúlyt a fogvatartottak nevelésére igyekeznek fordítani. Ennek érdekében már a rendszerváltozás után különféle szakkörök indultak a börtönben. Aki akar, kosárfonással foglalkozhat, mást az üvegfestést rejtelmeibe vezetnek be, netán rajzolást, festészetet tanulhat képzőművészek irányítása mellett. Ma már működik fazekas- és sajtószakkör is, míg a börtönzenekar vagy színjátszók előadásai különleges programok nem csupán az elítéltek, hanem a falon kívül élők számára is.

A nevelés fontosságát hangsúlyozta a kiállítás megnyitóján Tikász Sándor büntetés-végrehajtási dandártábornok is. Szólt arról, hogy az ország egyik legnagyobb fegyházában minden harmadik elítélt foglalkozik valamilyen alkotótevékenységgel. Az elmúlt években több helyi, hazai és nemzetközi pályázatnak és kiállításnak köszönhető, hogy művészi alkotások születtek. Az elítéltek által készített és ingyen felajánlott művek egyébként már több  gyermek- és egészségügyi intézmény irodáit, betegszobáit is díszítik.

Pécz Zoltán a „börtönművészek” sorában is különleges helyet foglal el. Az emberölésért életfogytiglan, minimum 23 év fegyházra ítélt férfiról a Csillagba kerülése után, az 1990-es évek második felében senki nem gondolta, hogy egyszer a világ számos táján elismeréssel fogadják alkotásait. A kezdetben nehezen kezelhető rabot éppen a festészet, az alkotás lehetősége formálta át annyira, hogy nevét halva ma már ezerszer inkább az alkotó tehetség, mintsem a bűnöző jut azok eszébe, akik ismerik új személyiségét, gondolkodásmódját.

Ezt tanúsíthatom jómagam is, hiszen hosszú évek óta figyelemmel kísértem életének alakulását. A következő sorokat például több mint 7 éve, a szegedi Délmagyarország című lapban megjelent riportomból idézem be azért, hogy még színesebb képet adjak a színek szerelmeséről.

„A börtönrezsimmel való szembenállás kényszere egészen 2004-ig élt bennem. Ha egy hónapig nem töltöttek ki rólam fegyelmi lapot, már azt kérdezték a többiek: mi van, Pécz, beteg vagy?Akkorra aztán a börtön vezetése megelégelte, hogy állandóan szembe megyek a börtönrenddel, és leültettek az asztalhoz. Szó szerint nem tudom idézni, de valami olyat mondtak: vagy változtatok a magatartásomon, vagy nyakamba vágnak minden olyan fenyítést, kedvezménymegvonást, amit csak megenged a börtönszabályzat. De ha meg akarok javulni, és találok magamnak olyan elfoglaltságot, amivel lekötöm magam, és nem sértek másokat, akkor megadnak minden segítséget. Én is éreztem, na, itt aztán nagyon forró a helyzet, egy ilyen tisztességes ajánlatot csak elfogadni lehet...”

Pécz akkor azt is elmondta, hogy megítélése szerint az első képei szörnyűek voltak, de nem adta fel, mert minden egyes képnél érezte, valami szépség, ha csak kicsi is, de rejtőzik bennük. Idővel aztán egyre többen dicsérték a munkáit, és ő is úgy érezte, jó úton halad, egyre büszkébb lett a festményeire.Ekkor kezdett el behatóbban foglalkozni neves mesterek munkáival.

„Rádöbbentem: semmi se vagyok hozzájuk képest. De ez nem elkeserített, hanem további tanulásra ösztönzött. Képeztem magamat, és bár ma is tele vagyok kétségekkel, már tudom: a festészet az én utam, ezt kell végigjárnom” - mondta el 2009-ben.

Pécz Zoltán tehetségét a börtön vezetése is korán elismerte. Amikor a korábbi első számú rabalkotó más fegyintézetbe került, rábízták a Csillag dekoratőri munkáit. Többek között a dísztermet ékesítő, jeles magyar jogtudósokat ábrázoló képek is Pécz Zoltán munkái.

A Pécz portré fontos eleme: 2005 óta egyetlenegy fegyelmi vétséget sem követett el, mintarabnak számít a Csillagban. És még valami: a nemzetközi elismerést 2006 hozta el számára. Abban az esztendőben hirdette meg a Nemzetközi Börtönpasztorációs Társaság „Fesd meg az élet arcát!” címmel azt a pályázatát, amelyre a világ 44 országából több mint 1500 képet küldtek be rabfestők. Pécz ezen a megméretésen a 23. helyet szerezte meg, Az élet arca című képét, amely egy udvari bolondot ábrázol, kiállították – többek között – Bécsben, New Yorkban, Lisszabonban, Budapesten éppen úgy, mint Nagy-Britanniában, Csehországban, Romániában, Franciaországban, Németországban.  

De térjünk vissza a mába. Míg korábban Pécz szinte az egész világra haragudott, ma már így fogalmaz: a festészettől egy teljesen új életet kaptam, nem valami ellen, hanem valamiért élem a hétköznapjaimat.

Pécz Zoltán a rácsok mögött töltött 21 év alatt érett művésszé vált, olyan alkotó, aki kipróbált szinte minden stílusirányzatot és technikát, míg rátalált teljesen egyéni, különleges látásmódjára – hangsúlyozta Szász József festőművész a kiállítás megnyitóján, ahol egyébként ott volt maga az alkotó is. Igaz, a törvények értelmében még közel két éve van hátra a feltételes szabadságra bocsátásig, de a börtön vezetése lehetőséget biztosított számára, hogy szabadon mozoghasson a szabadok világában, még ha csakegy egyetemi intézmény keretei között is.

Pontosan tudták ugyanis: Pécz Zoltán nem fog megszökni. Hova is szökne? Ő már megtalálta saját világát, egy olyan világot, ami nem csupán számára ad örömet.

– Öröm és persze megnyugvás azoknak is – mondta mellettem egy hölgy, miközben a festményeket néztük – akik, éppen az ő példáján keresztül bizonyítva látják: egy ember, kövessen el bármit, letöltve a rá kiszabott súlyos büntetést, új emberként léphet ki egy fegyház rácsai mögül.

Bátyi Zoltán

 

Donászi már régen halott, Benét a legszigorúbb fegyház sem törte meg

magyar noir
2016.06.29.

Csillag-lakó gengszter apostol 

A magyar sajtó csak Bene-Donászi párosként említette azt a rablógyilkos duót, amelyik még a kádári szocializmus utolsó éveiben határozta el: kiművelt bűnözőként, korábban magyar földön soha el nem követett bűnsorozattal akarja beírni magát a honi kriminalisztika történetébe.

Sikerült nekik. Bene sorsáról éppen ma döntöttek a Csillag börtönben. Még pedig úgy: szeptemberig biztos nem lehet szabad polgár. 

Öt lányt gyilkolt a törökszentmiklósi kéjgyilkos

magyar noir
2016.06.07.

Hosszú éveken át emlegették rettegve Szolnok megyében Jancsó Ladányi Piroska nevét. A húszéves korára már ötszörös gyilkossá lett nő gyermeket ölt, szexuális kielégülést keresve még saját kisöccsét is fajtalankodásra kényszerítette, állatokat boncolt azért, hogy meglelje „boldogságát”. Bár szörnyű tetteinek elkövetését saját anyja is segítette, egyedül kellett a bitó alá állnia. 

Csengelén: egy éjszaka kilenc halál

magyar noir
2016.05.26.

A kádári korszak egyik legszörnyűbb bűncselekményét követték el nem sokkal a rendszerváltozás előtt egy Csongrád megyei falu határában, a csengelei tanyavilágban. A szerelmi csalódást követő bosszúvágy kilenc ember életét követelte, közöttük gyermekek is a lángok között lelték halálukat. 

„Az 1988. augusztus hó 30. napjától előzetes fogvatartásban lévő L. János I. rendű vádlott bűnös társtettességben, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel, több emberen elkövetett emberölés bűntettben. Ezért a többszörös visszaeső L. Jánost a Csongrád Megyei Bíróság halálbüntetésre ítéli.” (Részlet a Csongrád Megyei Bíróságon három napig tartó nyilvános tárgyalás után, 1988. január 26-án kihirdetett ítéletből.) 

Nem akart juhász lenni 

Ám L. János ma is él. Hogy hol kezdett új életet egy olyan ember, akit több mint húsz éve akasztófa alá küldött a bíróság, maradjon titok.  Idézzük fel inkább L. életútját, és azokat az eseményeket, amelyek végén kiszabták rá a legsúlyosabb büntetést.

Családirtó a szegedi Paprika utcában

magyar noir
2016.04.12.

Baltával, késsel, ácskapoccsal, kötéllel ölt 

A II. világháború utáni szegedi bűnkrónika egyik legmegrázóbb fejezetét Vass Gyuláról írhatnák meg a történészek. Az alkalmi munkákból élő, túlfűtött szexuális vágyaktól terhelt férfi az alsóvárosi Paprika utcában irtott ki egy családot, gaztettére még a budapesti Bűnügyi Múzeumban is külön tárló emlékeztet. 

„A Csongrád Megyei Bíróság háromnapos tárgyalás után Vass Gyula 25 éves, szegedi lakost négyrendbeli gyilkosságban, egy rendbeli szándékos emberölésben, egy rendbeli erőszakos nemi közösülésben, egy rendbeli lopásban mondta ki bűnösnek, és ezért összbüntetésül halálra ítélte.” Ezekkel a mondatokkal fejeződött be a Szegeden megjelenő napilap, a Délmagyarország féloldalas tudósítása 1961. június 29-én.  Pár hónappal később az országos terjesztésű újságokból már azt is kiolvashatták a Szeged külső kerületében, Alsóvároson élők, hogy az első fokon meghozott ítéletet a Legfelsőbb Bíróság jogerőre emelte, vagyis Vass Gyulának már csak egyetlen útja maradt, ami a bitófa alá vezet.

Hihetnénk: ezt megtudván a Paprika utcában, a környéken, de Szeged többi városrészében is megnyugodtak a kedélyek. Ám ez korántsem így történt. Nem véletlenül hagyott mély nyomokat a bűntény a szegediekben, ugyanis a Paprika utcai gyilkosság egyrészt hihetetlen, a városban korábban soha nem látott brutalitással zajlott, szinte már sátáni erőket emlegettek Vass Gyula tettét elemezve.

A sajtó egyébként nem szentelt túl nagy teret a történteknek, csupán két rövidke hír jelent meg a lapokban. Az egyik így szólt: „Rozsi János Paprika utcai lakost és családját valaki megölte, a rendőrség nyomozást folytat”. A másikban két, vélhetően a bűntény helyszínéről eltűnt karórára hívták fel a figyelmet, megadván azok pontos leírását. Eközben a nyomozás több szálon is futott. Meggyanúsítottak elmebeteget, egy, a családnak hitelező asszonyt, egy rokon is képbe került, de még egy titokzatos jugoszláv férfi után is kutattak, míg végül meglepően gyorsan fény derült az igazságra.  

A fővárosból Szegedre rendelt nyomozókat is „fegyverbe szólító” rendőrség már néhány héttel a tett elkövetése után átadta vádemelésre az ügyet a Csongrád Megyei Főügyészségnek. Ám, ha valaki arra gondol, a hihetetlen bravúr csupán a szorgos rendőrök összehangolt munkájának köszönhető, alaposan téved. A magyarázat sokkal egyszerűbb: két asszony vallomása vágott olyan rést, amin aztán beszüremlett a világosság. Vass Gyula számos nőismerőse közül az egyik, Sz. Ferencné május 14-én, vagyis pár héttel a gyilkosságot követően összeszedett magában annyi bátorságot, hogy meg sem állt a rendőrségig, s elmondta: a gyilkosság estéjén Vass Gyulával színházba ment, ahol a kubai balett együttes műsorát nézték meg.

Akkor a barátja fején vérző sebet vett észre. A férfi sérülését egy verekedés visszamaradt nyomaként magyarázta, ám ezt Sz.-né túl gyanúsnak találta. Ugyanis Vasstól egy nejlonsálat kapott ajándékba, s látott a férfinél két karórát is, éppen olyanokat, amilyeneket a rendőrség a Délmagyarországban közzétett felhívás szerint keresett. Már ez a vallomás is nagy izgalmat okozott a kapitányságon, ahova ugyanezen a napon egy névtelen levél is érkezett. Ebben arról olvashattak a rendőrök: Vass Gyula az utóbbi időben nagyon idegesen viselkedik, és azt sem titkolta el felesége előtt, hogy Alsóvároson több embert megölt.

A nyomozók azonnal kocsiba vágták magukat, és a lakásán tartóztatták le Vass Gyulát. Ám semmilyen rábeszéléssel nem sikerült beismerő vallomást kicsikarni a férfiból. Amikor aztán néhány nap múlva elé tárták a bizonyítékokat, mégis elismerte tettét.

A gyilkosság napján, 1961. április 25-én inkább a túlfűtött szexualitás, mintsem a munkakedv tombolt Vass Gyulában. Annyira hajtotta a vágy, hogy - miután elment egyik régebbi munkahelyére, az Áforhoz, hogy elhozza ottfelejtett bakancsát, amit zálogba szánt -, a szegedi nagyállomás restijében egy kis szíverősítőt vett magához, s elballagott a Paprika utcába. Régi ismerőseit, a Rozsi családot akarta felkeresni, mert úgy okoskodott, itt két asszony közül is válogathat, ha ágypartnert akar szerezni. A házigazda 21 éves felesége mellett a házban lakó 41 éves Forró Máriát, az anyóst is olyan nőnek vélte, aki hajlandó egy kis légyottra kora délelőtt. (Az asszonyok mellett egyébként a külvárosi házban élt akkoriban a 21 éves Rozsi János, 20 hónapos kisfiuk, Jánoska és a fiatalasszony 17 éves húga, Buborék Gizella is.) Vass nem először járt náluk, még börtönbe kerülése előtt jó kapcsolatot alakított ki a Rozsiékkal. Többször is megfordult a házban, így jól ismerte a család szokásait éppen úgy, mint magát az épületet.

Vass Gyulát délelőtt 10 óra körül engedték be a házba, ahol Forró Mária és Rozsiné fogadta, a kisfiú ágyában aludt. Rövid ideig zajlott hármasban a beszélgetés, ugyanis Rozsinénak sürgős dolga akadt, orvoshoz kellett mennie. Vass ezt követően már nem tétovázott sokat: korábbi szeretőjét, Forró Máriát kezdte el ölelgetni, de a nő elutasította. Azonnal lendült Vass keze - előbb csak megütötte a nőt, majd felmarkolt egy baltát, s többször is lesújtott az áldozatára.

A forróvérű gyilkos ezt követően nagyon is hideg fejjel gondolkodott. Nyugodtan elüldögélt a holttest és az alvó kisfiú mellett, még arra is szánt időt, hogy felmossa a vérrel áztatott padlót, rendet rakjon, áldozatát pedig a hátsó szobába rejtse el, nehogy az első rányitó rögtön felfedezhesse a bűntényt.

Délben aztán ismét akcióba lépett Vass: a hazatérő Rozsinét, akárcsak első áldozatát, baltával verte agyon, de többször belevágott egy kést is a hörgő asszonyba. Ez a gyilkosság már nagyobb zajjal járt, a rémülten védekező, sikoltozó asszony hangjára felébredt Jancsika. Vass Gyula ekkor sem esett pánikba. Miután végzett második áldozatával, a gyermeket felöltöztette, és kivitte a kertbe játszani, majd ismét eltüntette a nyomokat.

Meghozott Vass még egy, számára fontos döntést: ha már egyszer dél felé jár az idő, meg is ebédel. „Még szerencse, hogy bevásárolt.” – gondolhatta, amikor a halott Rozsiné táskájából kivette a frissen hozott kenyeret, majd szalonnát keresett magának, s békésen falatozgatott. Ezt követően megint a nyomok eltüntetésével töltötte az időt, s döntött: mégiscsak végez a gyerekkel is. Mivel nem akarta ismét vérrel szennyezni a szobákat, a gyermeket a ház padlásán ütötte le a baltával, kést szúrt a kicsinyke testbe, s hogy teljesen biztos lehessen abban, Jánoska nem éli túl a támadást, egy kötelet is meghúzott a gyerek torkán. 

Délután aztán kiélhette szexuális vágyait is az akkorra már minden emberségéből kivetkőzött, gátlásaitól megszabadult férfi. A munkából négy óra után hazaérkező Buborék Gizellával is végzett. Leütötte baltával a nőt, de mielőtt az meghalt volna, agóniája közben meg is erőszakolta. A családfő, Rozsi János élete öt órakor fejeződött be. Baltával ütötte, késsel szurkálta meg Vass a férfit, majd, mivel saját inge és nyakkendője véres lett, Rozsi ruháit vette magára. Távozása előtt nem feledkezett meg a zsákmányszerzésről sem: két napszemüveget, két karórát, egy selyemsálat vett magához, s bezárva a lakásajtót, elballagott.

Napokig csend borult a házra, nagyon is gyanús csönd. A szomszédok erre felfigyelve értesítették május 2-án a rendőrséget. A helyszínre kiérkező rendőröknek elmondták: napok óta semmilyen mozgást nem tapasztaltak az öttagú családnak otthont adó házban, holott korábban mindig nagy volt itt a sürgés-forgás. Belépve a lakásba, a fojtogató hullaszagban aztán perceken belül négy holttestet fedeztek fel az egyenruhások, a padláson elrejtett Jánoska tetemét nem sokkal később találták meg. A boncolás során a következő számokat írták a jegyzőkönyvbe: Rozsi János testén, fején 17, feleségén 22, Forró Márián 13, Buborék Gizellán 18, a kétéves Jancsikán 10 sérülést fedeztek fel. A gyilkos szerszámokat leltározó rovatba pedig a balta mellé kés, kötél és ácskapocs is bekerült. Az elkövetkező hetekben több mint ötszáz embert hallgatott meg a rendőrség a Paprika utcai családirtás részleteit kutatva, ezer oldalasnál vastagabb jegyzőkönyv készült.

A bűncselekmény felfedezésekor az a gyanú merült fel, hogy a családirtást elmebeteg követte el. Így a páratlan brutalitás természetesen már a nyomozás során elemző kutatásokra ösztönözte az emberi lélekkel foglalkozó szakértőket, akik közül végül dr. Vargha Miklós professzor egy részletes jellemrajzott is közzétett a Magyar Pszichológiai Szemle egy évekkel későbbi számában. Ebben írt Vass Gyula előéletéről. A négyszeres gyilkos anyja a kisfiú születésekor meghalt, apja nem törődött vele, ezért gyermeknevelő intézetbe, majd innen nevelő szülőkhöz került. Vass elmondása szerint mindkét helyen rosszul bántak vele, ezért nem bízott senkiben.

A hat osztályt végzett fiú 14 éves korában vájártanulóként kezdett szakmát tanulni, de tanulmányait nem fejezte be. Ettől kezdve munkahelyeit gyakran váltogatta, volt, ahol csak néhány napig maradt. Utolsó munkahelyén, a szegedi Szőrme- és Bőrruhaipari Vállalatnál 1961. április 18-án helyezkedett el rakodóként, de összesen csak négy napig dolgozott itt. Április 24-én, vagyis egy nappal a gyilkosság előtt már nem jelentkezett munkára.

Korán összetűzésbe került Vass a törvénnyel: előbb lopás miatt három, majd egy betöréses lopást követően hat hónapot töltött rács mögött. 1956-ban külföldre, Angliába ment, ahonnan két évvel később visszatért. A pusztítóból nem hiányzott az önpusztító hajlam sem. Már a Paprikai utcai gyilkosság előtt megkísérelt öngyilkosságot, majd tette elkövetése után négy nappal ismét önkezével akart véget vetni életének. Gyakran barangolt munka nélkül, üres perceit italozással töltötte ki a jóképű férfi, aki igencsak sok nő kegyeit nyerte el. Kétszer nősült, házasságaiból egy-egy gyermek született, míg házasságon kívüli kapcsolatai eredményeként kétszeres apa lett. Nem hétköznapi brutalitása szexuális életében már korán felszínre tört. Az első feleségét például megismerkedésükkor nem csupán megverte, de meg is erőszakolta. Második feleségét is gyakran ütötte, de Vass vallomásaiból azt is kiderült, hogy többi párkapcsolata is gyakran veréssel, nemi erőszakkal indult. Minderről így nyilatkozott az őt faggatóknak:

- A nőket, a pénzt szerettem. Akiket erőszakkal közösülésre kényszerítettem, tovább is fenntartották velem a kapcsolatot, de a homoszexuális viszonyt sem vetettem meg. Lobbanékony, erőszakos voltam, nem bírtam el azt, hogy ha valakit kiszemeltem, ne kapjam meg.” Nem titkolta el azt sem, hogy a gyilkosság után a feleségével is végezni akart, de arra is gondolt, hogy inkább megvakítja. Végül úgy döntött, inkább az asszony bútorait és ruháit önti le savval, mert így tud neki legnagyobb bánatot okozni. Ez pár nappal a letartóztatása előtt meg is történt.

A nyomozás során kihallgatott nőismerősök szavai alátámasztották a Vass által elmondottakat, de volt börtöntársai sem festettek túl kedvező képet a gyilkosról. Beképzelt, pökhendi embernek ismerték meg, aki a börtönbeli vitákat is gyakran társai megverésével zárta le. Szabadulása előtt kijelentette: a rács mögé soha nem fog visszakerülni, mert bármit is követ majd el, inkább kinyírja magát. Vass Gyula egyébként ezzel indokolta a családirtást is.

- Az első gyilkosság után rögtön elhatároztam, ha így elmenekülök a tett helyszínéről, hamar elfognak. Mindenképpen menekülni akartam, ha kiirtom a családot, senki sem fogja tudni, ki járt ott.”

A vizsgálat során elmondta azt is, hogy áldozataival jó viszonyban volt, gyakran eljárt hozzájuk, első és második áldozatával régebben nemi kapcsolatot is létesített. Mindezt azonban teljesen közönyösen tárta fel, szavaiban semmilyen sajnálatot, vagy más érzelmi reakciót nem fedezett fel kihallgatója. Csupán a kisgyermek meggyilkolásának elmondásakor látszott bizonyos érzelmi megnyilvánulás. Szégyelli, hogy gyereket ölt – jegyezte meg.

„Az ösztönkörben kétségtelenül két olyan jelenség fordult elő, amely kórosnak mondható, így a homoszexualitás és a nekrofília. (Ez utóbbi olyan szexuális eltévelyedés, amely abban ölt testet, hogy az elhunyt személyt szexuálisan megbecstelenítik. A nekrofil személy képes megölni kiszemelt áldozatát, hogy megkaphassa – a szerző). Vass Gyula homoszexualitása kapcsán az volt a véleményünk, hogy egy hiperszexuális egyén pénzszerzési megnyilvánulása volt. A nekrofília viszont kizárható volt, ugyanis Vass még élő személyen követte el ezt a cselekményét is, tehát Vass Gyula számos szadisztikus szexuális cselekményeinek sorába lehet illeszteni. Az ösztönkör zavarain kívül az érzelmi sivárság, kötődés- és kapcsolódási képtelenség az, amely a tömeggyilkost leginkább jellemezte. Igaz ugyan, hogy a férfit érzelmi sivárság, kötődés- és kapcsolódási képtelenség jellemezte, mint ahogy az is tény, hogy az első gyilkosságot indulatától vezérelve követte el. Ám a többi áldozata megölése előre kigondolt, tervszerű, a menekülés érdekeit szolgáló, a vádlott szempontjából célszerű cselekményként értékelhető” – olvasható Vargha professzor tanulmányában.

A szakértői véleményeket is figyelembe véve, a fellebbezést követően 1961 augusztusában másodfokon is bűnösnek mondták ki Vass Gyulát. Ahogy a törvény halálbüntetés kiszabása esetén előírta, kegyelmi kérvény is fogalmazódott, ám ezt elutasították, Vass Gyula kötéllel a nyakát végezte. Bitófáját Pesten állították fel, tetemét – szintén az akkor élő jogszabályok szerint – jeltelen sírba földelték. 

 

Orvosszakértők mentették meg az akasztófától

magyar noir
2016.04.06.

Négyszer gyilkolt a beléndekes asszony 

Bizonyíthatóan négy embert küldött a másvilágra Filó Margit az ötvenes és a hatvanas években Szegeden. A nagy szegénységben élő, közben – a kor viszonyaihoz képest – tetemes vagyonnal rendelkező, kedvességével, segítőkészségével könnyen mások bizalmába férkőző asszony a férjétől, a szomszédjától, a lakójától is különösebb lelkiismeret furdalás nélkül megszabadult, ha úgy látta, haszna származhat a gyilkolásból. 

Nem kellett sokáig sétálni Szeged Rókus városrészében az 1950-es, 60-as években ahhoz, hogy szegény emberrel találkozzon valaki. A települést szinte teljesen elpusztító 1879-es nagy árvíz után a belváros szép terekkel, hivalkodó paloták tucatjaival gazdagodott. Ám néhány százméternyire Szeged főterétől, az akkor még rendkívül elhanyagolt külvárosokban a legtöbben az árvíz utáni újjáépítéskor sebtében felhúzott, hatvan-hetven év után elvizesedő, omladozó épületekben laktak. Eközben a remélt munkalehetőségek mind több embert vonzottak a Dél-alföld központjába. Így még az egy-, legfeljebb kétszintes házak udvari melléképületei is albérlőkkel teltek meg, nem egyszer a mosókonyhákban is két-három gyerekes családok szorongtak.

Gyilkos unoka siratta nagymamáját

magyar noir
2015.11.18.

Gyálaréten ugyan ki gondolna gyilkosságra? Az egykor kicsinyke falu Szeged Délikert városrészének egyik dísze. Ez az ország legmelegebb tája, Magyarországon itt a legmagasabb a napsütéses órák száma. A közel 390 házban lakó 1.100 ember jó része Szegedről települt ki, mert rendkívül vonzó a békés, nyugalmas csendes falut idéző kertváros, ahol egy posta, orvosi rendelő, óvoda, művelődéi ház és néhány kiskocsma szolgálja a polgárokat. Sokan járnak ide ki a környező kiskertekbe is.

Közöttük rengetegen busszal, így minden bizonnyal sok olyan gyálai akad, aki személyesen is jól ismerte történetünk főszereplőjét.

Miért gyilkolt a marfűi rém?

magyar noir
2015.11.04.

„A Magyar Népköztársaság nevében hirdetem ki a bírósági tanács ítéletét. A gyilkossággal és erőszakos nemi közösüléssel vádolt Kirják Jánost a bíróság bűnösnek mondja ki, és összbüntetésképpen halálra ítéli. Továbbá elrendeli a vádlott baltájának elkobzását, a bírósági költségek megtérítését és a kerékpárjának visszaadását.”

Ezek a szavak 1957. október 26-án, szombaton délben hangzottak el a Szolnok Megyei Bíróság épületében. A zsúfolásig megtelt tárgyalóteremben mindenki feszülten figyelte az indoklást, pedig akkorra már nem csupán ebben a megyében, hanem az egész országban alaposan megvitatták a bűnügyi hírekre fogékony emberek a brutális szexuális gyilkosság szinte minden mozzanatát. Az újságok ugyanis nem fukarkodtak a részletekkel.

Már az év július 25-én, három nappal a fiatal lány meggyilkolását követően dörgedelmes cikk jelent meg a Tiszavidék című megyei napilapban. Nem csupán a tényt rögzítették, miszerint Szegedi Margit, a martfűi Tisza cipőgyár fiatal dolgozójának holttestét egy vízelvezető árokban találták meg. Az újságíró arról sem feledkezett meg, hogy kifejtse: „Reméljük, hogy az emberi bestia – az elvetemült gyilkos – méltóan meglakol tettéért, s hatóságainknak sikerül összeszedni a társadalom söpredékét, akiket javarészt az ellenforradalmárok szabadítottak rá októberben újból a lakosságra”.

Egy hónappal később már szóba sem került a politika, szerelmi dráma körvonalai rajzolódtak ki. A lakosság is megnyugodhatott, ugyanis közzétették: nem csupán a baltával meggyilkolt leány személye ismert, hanem a gyilkos kezén is csattant a bilincs. Ő nem más, mint Kirják János tiszaföldvári lakos, aki szintén a cipőgyárban dolgozott, és beleszeretett a szép munkatársába.

„Szerelmét azonban nem viszonozta Szegedi Margit, mivel mást szeretett, akivel már a házasságkötésről is beszélgettek. Kirják tudott erről, s ezért úgy döntött, vagy felesége lesz a lány, vagy megöli. Aljas tettét július 22-én hajtotta végre. Este 10 óra előtt elment a gyár környékére, ott megvárta a mit sem sejtő lányt és hazakísérés ürügye alatt egy aránylag járatlan úton indult haza vele. Útközben megkérdezte Szegedi Margittól, hogy akar-e a felesége lenni. A leány természetesen azt felelte, hogy nem, mert ő máshoz akar feleségül menni.

Kirják ekkor előkapta az előre elkészített baltát, s azzal életveszélyesen fejbe sújtotta Szegedi Margitot. Ezután a lányt bevonszolta az út melletti kukoricásba és állatias módon megbecstelenítette a vérében hörgő leányt. Szadista cselekedete után – hogy tettét fel ne fedezzék – a leányt bevonszolta a kukoricásból a mellette levő árokba, s addig nyomkodta  vízbe, míg az teljesen el nem lepte, mire az eszméletén kívül lévő leány vízbe fulladt. Utána Kirják, mint aki jól végezte dolgát, kerékpárra ült, hazament, s másnap rendesen munkába állt” – jelent meg az ügyészég 1957. augusztus 31-én, újságban közzétett közleményében.

Martfűi Cipőgyár

A történet olyan kerekre sikeredett, a vádlott tettét előbb bevallva, majd vallomását visszavonva annyira zavartan viselkedett, hogy az ítélet kihirdetése után csak kevesekben merült fel a kétely – talán mégsem Kirják a bűnös. A Legfelsőbb Bíróság másodfokon ítélkező tanácsának tagjai viszont úgy vélték: a gyilkosság körülményeit nem tisztázta elég alaposan a Szolnok Megyei Bíróság, ezért újratárgyalásra visszautalták az ügyet első fokra. Szolnokon megint az a döntés született: csak és kizárólag Kirják lehet a tettes, s 1958 júniusában újra kimondatott a halálos ítélet, amit újabb fellebbezés követett. Az ügyre a Legfelsőbb Bíróság tett pontot – a vádlott beismerő vallomása alapján életfogytiglani börtönre ítélték Kirják Jánost. Miközben akadt olyan tanú, - az egyetlen, aki láthatta az elkövetőt -a bűncselekmény helyszíne mellett elhaladó vasúti motorvonat vezetője, aki a szembesítés során nem ismerte fel Kirjákban a tettest, s még évek múlva is azt mesélte: nem a gyilkost ítélték el.

Lehet, hogy Kirják mégiscsak ártatlan? – merült fel sokakban a kérdés.

Tizenegy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szerencsétlen férfi ártatlansága bebizonyosodjék. Tizenegy hosszú évnek, ami alatt még öt brutális támadás zajlott le nők ellen Szolnok megyében, s az áldozatok közül csupán kettővel nem tudott végezni a tettes. A szegedi Csillag börtönben raboskodó férfi ez idő alatt többször is perújítási kérelemmel fordult a bírósághoz, ám egyszer sem talált meghallgatásra. Kirják ártatlansága, mint valós lehetőség végül egy öcsödi emberölést követő nyomozás után merült fel.

1967. június 20-án reggel, úgy hét kilométernyire az öcsödi közúti hídtól a Körös partján, egy bokron fennakadt holttestet találtak. A harminc év körüli nő mindkét mellét levágták. Durva bántalmazásra utaló sérüléseket találtak a nyomozók a holttest orránál, szájánál és nyakán is, míg a koponyán egy repedést fedeztek fel. Már a halottszemle idején két helybéli asszony szólt a rendőröknek: a közúti hídon vérfoltokat látott. A helyszínre siető rendőrök a vérszennyeződés közelében hat darab, borsó nagyságú üvegdarabkát is találtak, s megállapították: a híd vaskorlátjára zsírszövet maradványok tapadtak. A boncolás után kiderült: a nőt megfojtották. Az is egyértelművé vált, hogy a hídkorláton felfedezett maradványok az áldozat testéből származnak. Fény derült az áldozat nevére is: a halottat Szekeres Károlyné, 28 éves, tiszaföldvári lakosként azonosították.

A brutális tett nagyon felajzotta a környéken élőket. Szerencsére olyan is akadt, közöttük nem is egy nyomozó, aki korábbi, hasonló esetekre emlékezett vissza. A Marfű mellett meggyilkolt Szegedi Margit ügyét először nem sorolták ezek közé, hiszen úgy tudták a rendőrök – elfogták a gyilkost. Nyugalmukat jogerős bírói ítélet is erősítette. Viszont a nyomozókban felrémlett Sipos Ilona neve. Őt 1962. május 4-én Nagyrév községben emelték ki a Tiszából. Mivel már vagy két hónapja volt a vízben, bűncselekményre utaló értékelhető nyomot nem találtak, a felületes vizsgálatot azzal zárták le: a nő vízbe fulladt.

1963. november 13-án este Homok községben Sz. Istvánné munkásasszonyt – aki, akárcsak Szegedi Margit – a martfűi cipőgyárban dolgozott, egy kalapáccsal leütötték, ruháját elszaggatták, de más támadás nem érte. Az asszony életét meg tudták menteni. Nem vált halálos áldozattá S. Józsefné sem, akit 1964. március 21-én este Tiszaföldváron akarta valaki hátulról kalapáccsal leütni, de az ütés a S.-né nyakát érte, s a nő el tudott menekülni. (E két megtámadott esetében azért nem írom ki a teljes nevet, mert még élhetnek, és szeretném megóvni őket attól, hogy netán környezetük zaklatásának legyenek kitéve.)

Ám 1965. április 12-én a Tiszában ismét női holttestet találtak. Mivel a vizsgálat az erősen oszlásnak indult tetemen semmilyen olyan nyomot nem fedezett fel rajta, ami erőszakra utalt volna, a 14 éves tiszaföldvári lányt, Méhész Évát abban a tudatban temették el, hogy öngyilkosságot követett el.

Ilyen előzmények után a nyomozók – elfogadván a korábban lezárt ügyek „igazságát”, csupán egy kéjgyilkosság és két kísérlet ügyében kezdtek el vizsgálódni.  Hamar „képbe került” egy Kovács Péter nevű gépkocsivezető, aki az öcsödi gyilkosság előtt egy nappal feketefuvart végzett a sógorával Tiszaföldváron. Neve nem volt ismeretlen a rendőrök előtt, már Méhes Éva megtalálásakor kihallgatták Kovácsot. Ugyanis akkor indult egy vizsgálat, mivel felmerül a gyanú, hogy Méhész Éva és Sipos Ilona vízbefulladása között föllelhető valamilyen összefüggés. Közel negyven embert vontak szoros ellenőrzés alá, s közöttük volt Kovács is. (Csak közbevetőleg: végül úgy vélték a rendőrök, hogy a rendezett családi körülmények között élő férfi nem hozható összefüggésbe Méhész Éva halálával. Mivel tettest nem találtak, a felületes vizsgálat a már említett módon zárult le.)

Visszatérve az öcsödi gyilkossághoz: 1967. június 19-én reggel Kovács, nyergesvontatójával, a martfűi cipőgyárba ment, ahol fékhiba miatt nekihajtott a kapuban kifeszített láncnak, s az, felcsapódva betörte az autó ablakát. A kocsit június 21-én autójavítóba vitték. Ezt a járművet vizsgálták át tüzetesen a nyomozók, s a jobboldali ajtó mögött olyan üvegszilánkokat találtak, amely megegyeztek az öcsödi gyilkosság áldozatának körme alatt talált üvegszilánkok tulajdonságaival. Kovács ruházatán is hasonló üvegdarabkákat fedeztek fel a rendőrök.

Bár Kovács felesége alibit igazolt a férjének, a rendőrök ekkor már nem hagyták kihűlni a nyomot, Addig kutattak, amíg olyan tanúkat találtak, akik igazolták, hogy Kovács ismerhette Szekeresnét, mivel a nőt Kovács sógorával együtt látták távozni egy kocsmából a gyilkosság előtti estén. A sógor aztán kitálalt. Elmondta: Kováccsal és Szekeresnével együtt hármasban indultak szórakozni, majd amikor ő kiszállt a kocsiból, Kovács vállalta, hogy hazafuvarozza Szekeresnét.

A rendőrség nem tétovázott: 1967. augusztus 11-én, nyolc héttel a legutolsó gyilkosság után őrizetbe vette Kovácsot. Miközben igyekeztek szóra bírni, a Szolnok Megyei Főügyészség nyomozó csoportjának vezetője,dr. Szabó Zoltán nagy figyelemmel kísérte a nyomozás minden mozzanatát, és összevetette az öcsödi ügy részleteit a megyéjükben korábban megtörtént, hasonló gyanús ügyekkel. Szabó doktor már az öcsödi gyilkosság előtt azt állította, hogy Szolnok megyében 1955 óta hat olyan bűncselekmény történt, ami kriminalisztikailag jól elemezhető egyezőségeket mutat.

(Az ügyész e sorba illesztette Nemes Erzsébet, 1955-ben meggyilkolt asszony ügyét, akinek meggyilkolását Kovács mindvégig tagadta.)

Az ismert tényeket egymás mellé illesztve több összefüggés is feltűnt. Valamennyi bűncselekményt este nyolc óra és éjfél között követték el. Mindig vasútvonal mellett, vagy állomás közelében támadtak az áldozatokra olyan egyedül gyalogló nő ellen, aki vagy a munkahelyéről, vagy a vasútállomásról igyekezett haza. Négy esetben fulladás okozta az áldozatok halálát, és szintén négyszer fordult elő, hogy a tettes áldozatát részben, vagy teljesen lemeztelenítette, mint ahogy szintén négy támadásnál mért nagy erejű ütést a tettes az áldozat fejére. Az sem mellékes körülmény, hogy a bűncselekmények közül ötöt olyan helyen követtek el, ahol a tettesnek lehetősége volt arra, hogy a testet elrejtse. S ami nagyon fontos: egyetlen áldozatnak sem tűnt el semmilyen értéktárgya, a nyereségvágy, mint ölési ok, fel sem merülhetett.

A kihallgatások során végül Kovács Péter megtört, és beismerő vallomást tett. Persze ez nem ment egyik napról a másikra. 1967. augusztus 11-én gyanúsítottként hallgatták ki, de még azt is tagadta, hogy valaha is látta Szekeresnét, az utolsó áldozatot. Három nappal később viszont elmondta: ő ölte meg Szekeresnét, majd augusztus 28-án beismerte a Sipos Ilona és Méhész Éva ellen elkövetett támadásokat is. Annyira megörült a rendőrség ennek a vallomásnak, hogy a maga részéről lezártnak tekintette az ügyet. Szerencsére nem így vélekedett az ügyészség, s az általuk végzett nyomozás során a további három bűncselekmény részleteire is fény derült. Kovács ezekről hónapokkal később, 1968 februárjában beszélt.

Martfű

Végre kiderült, mi is vezetett Szegedi Margit megöléséhez. 1957. július 22-én Kovács délelőtti műszakban dolgozott a martfűi Tisza Cipőgyárban, ami egyébként 1957 márciusától 1958 áprilisig volt a munkahelye. A munka végeztével hazatért Tiszaföldvárra, s mivel gyakran eljárt a község mozijába, ezen az estén is a filmnézés mellett döntött. Egy olyan argentin filmet adtak este 9-től, amelynek egyik jelenetében fiatal vetkőző nőt rögzített a kamera, míg egy másikban egy férfi erőszakoskodott ezzel a nővel. Ezek a részletek olyan erős hatást váltottak ki Kovácsból, hogy elhagyta a mozi termet, kerékpárra ült, és megszületett benne a terv: valami hasonlót kell elkövetnie. Mivel naponta járt Martfűre, ekkor is arra indult. Úgy 15-20 perces kerékpározás után a martfűi cipőgyárhoz közel eső iskola épületéhez ért. Az iskola mellett akkor vasúti sínek futottak, és Kovács itt várakozott. Szegedi Margit a délutáni műszak este tíz órás zárása után lépett ki a gyárkapun, és gyalog indult haza a Tiszaföldvár felé vezető dűlőúton.

Az iskolaépület sarkán várakozó Kovács, aki nem ismerte Szegedi Margitot, de egyre erősebben tüzelte a vágy, hogy erőszakos cselekményt hajtson végre, egy vasdarabot vett fel a földről, majd a mellette elhaladó nőt kerékpárral követni kezdte. Néhány száz méter után érte utol a nőt, megelőzte, majd leugrott a kerékpárjáról és a vasrúddal lesújtott áldozta fejére. A nő összeesett, Kovács az út menti kukoricásba vonszolta, fojtogatta Szegedi Margitot, majd letépte a hanyatt fekvő nő ruháit. A holttestet aztán a közeli vizesárokba húzta és visszakerekezett Tiszaföldvárra. Már másnap délelőtt értesült arról, hogy áldozatát megtalálták. Ekkor tudta meg Kovács: egy Szegedi Margit nevű nőt ölt meg. 

A tíz évvel később zajlott nyomozás során, miközben egyre mélyebbre ástak a gyilkosság részleteibe, természetesen felmerült az is, hogy Kovács Péter egyáltalán felelősségre vonható-e, vagy esetében, mint elmebeteget, kényszergyógykezelésre kell utalni. A bíróság végül hat orvos szakértőt is meghallgatva arra az álláspontra jutott, hogy Kovács felelősségre vonható. Mert nemi aberráltságot mindenképp felfedeztek jellemében. Többször is megmagyarázhatatlan, de megfékezhetetlen ölési vágy kerítette hatalmába, egy-egy filmben látott erőszakos jelenet feltüzelte annyira, hogy gyilkolni induljon. Ám tetteit céltudatosan tervelte ki, hajtotta végre. Nagyon józan megfontolások vezették akkor is, amikor az áldozatok eltüntetését végezte. A leleplezés veszélyét igyekezett a legminimálisabbra csökkenteni.

Az időközben házasságot kötött Kovács egyébként a hétköznapi emberek normális életét élte, házat épített, tervezte családi jövőjét, életében semmi nem utalt arra, hogy bűncselekményeket kövessen el. A tárgyalás egyik legmegdöbbentőbb jelenete éppen az volt, amikor az orvosszakértői vélemények elhangzása után Kovács a doktorok felé fordult és azt kérdezte:

- Mi történt velem? Mondják meg, kérem, mi?

De miért vallott maga ellen Kirják?

Mint írtam: Szegedi Margit holttestének megtalálásakor a marfűi cipőgyárban mindenki Kirjákra gyanakodott, ugyanis a közte és Szegedi Margit között fennálló kapcsolatról, vitáikról többen is tudtak. Érezte ezt a férfi is. Így amikor a nyomozók megkérdezték tőle, hol járt a gyilkosság estéjén, Kirják megijedt. Az egyedül élő, elvált férfi úgy gondolta, ha azt mondja, otthon volt, nem hisznek neki. Ezért azt válaszolta: édesanyjánál időzött. Ám - erről mit sem tudva - a mama a nyomozók kérdésre azt a választ adta: ritkán jön el hozzám a fiam, már két hete nem láttam. Hazugságon érték Kirjákot, aki később egyre jobban összezavarodott, és beismerő vallomást tett.

Ennek okát persze ma már csak találgatni lehet. Fizikai, netán lelki kényszert alkalmaztak a gyors és látványos sikerre törekvő nyomozók? Esetleg Kirják érezte úgy: ha már meghalt az a nő, akit annyira szeretett, az ő életének sincs túl sok értelme? Arra már könnyebb magyarázatot találni, hogy a beismerés visszavonása után Kirják miért vallotta mégis bűnösnek magát. Az akasztófa árnyékában élt, az ügyész, a bíró is azt mondta, ami ilyen esetekben minden tárgyaláson elhangzik: az őszinte, beismerő vallomás enyhítő körülménynek számít. Kirják egy el nem követett gyilkosság elismerésével az életéért harcolt, és győzött, még ha nagy árat is kellett fizetnie érte. Hogy pontosan mi játszódott le lelkében, már soha nem derülhet ki.

Olyan sok szálon, annyi szereplőt érintve bonyolódott ez a tíz éven át tartó történet, hogy joggal merülhet fel a kérdés: valamilyen kapcsolat volt-e az ártatlanul elítélt Kirják és Kovács Péter között. Mint kiderült, a két férfi nem ismerte egymást, de találkoztak. Mégpedig akkor, amikor Kirjákot kivezették a dűlőútra, hogy rekonstruálják Szegedi Margit meggyilkolásának következményeit. Kovács valahonnan tudomást szerzett erről a rendőrségi akcióról, s nem bírt ellenállni a kíváncsiságának – több, véletlenül odavetődő bámészkodó között figyelte a történteket. Ezt maga mondta el. Arra a bírói kérdésre viszont – mit érzett, amikor megtudta, hogy 1957-ben elkövetett gyilkossága miatt más ítéltek el? – nem válaszolt.

Amikor viszont az utolsó szó jogán lehetőséget kapott a beszédre, már közlékenyebb volt.

- Az eddigi eljárás a bűnösségemet és az igazmondásomat igazolta. Az ember, véleményem szerint felel azért, amit elkövetett. Úgy gondolom, hogy ezért minden esetben felelni kell. Az én állapotomra nem tudok mit mondani, erre magyarázatot sem tudok találni – hangzottak szavai. Közölte azt is: nem akar fellebbezni, nem kér kegyelmet. Mivel törvényi előírás volt, hogy halálos ítélet esetében a védelem köteles fellebbezést benyújtani, ez meg is történt. A Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta az I. fokon meghozott döntést, és Kovács Pétert kivégezték.

Kirják János egyébként már korábban szabadult. Ugyanis Kovácsot csak akkor lehetett megvádolni Szegedi Margit meggyilkolásával, ha előtte a Legfelsőbb Bíróság perújrafelvételt rendel el, s ennek eredményeként rehabilitálja a korábban ártatlanul elítéltet. Ez megtörtént. Kirják 1968-ban ismét az akkor már Néplap címet viselő Szolnok megyei újság címlapjára került. A „Mégsem ő volt a gyilkos” című írásban idéztek a felmentő ítéletből. Így többek leírták:

„Kirják beismerő vallomását azzal indokolta, hogy kényszerítették őt erre. Ez ma már nem bizonyítható. A Fővárosi Bíróság Kirják János beismerő vallomását megviselt idegállapotának tudta be. A Fővárosi Bíróság megállapította: annak idején az ítéletet alátámasztó tanúvallomásokban is tisztázatlan ellentmondások voltak. A szakértői vizsgálatok sem voltak kielégítőek, mint ahogy a tárgyi bizonyítékok elemzése sem volt pontos.”

Kirják János ezek után hazaköltözött Tiszaföldvárra, és rokkantnyugdíjazásáig a martfűi cipőgyárban dolgozott. Fia elmondása szerint új családot nem alapított, a börtönben ártatlanul eltöltött évekért pénzbeli kárpótlást soha nem kapott, egyedül élt a nyolcvanas években bekövetkezett haláláig. Ki tudja milyen gondolatok kavarogtak fejében, amikor kezébe vette a Szolnok megyei Néplap 1968. december 5-i számát, s elolvasta a néhány soros hírt:

„Kivégezték a tiszaföldvári kéjgyilkost – Amint arról annak idején a sajtó hírt adott, a Fővárosi Bíróság halálra ítélte Kovács Pétert, aki magányos nőket támadott meg, erőszakoskodott velük, majd közülük négyet megölt. A legfelsőbb Bíróság az ítéletet helybenhagyta. Az elítélt kegyelmi kérelmét a Népköztársaság Elnöki Tanácsa elutasította. Az ítéletet szerdán végrehajtották.”

12